Mi maradunk a jó öreg bécsi borjúnál, zöldcurrys majonézzel és korianderes káposztasalátával, valamint korianderes-kapribogyós mártással és zöldsalátával, amihez mustáros öntet jár. Az italért már külön kell fizetni, legyen az ásványvíz, kóla vagy házi szörp.
A pultban áll – ahogy megtudjuk a kasszástól, egész nap – Wolf András, ami igen becsülendő. A szakácsok sürögnek, hangos szó sem hallatszik. Mi is a tulajdonostól kapjuk meg a kartontálcán érkező fogásokat. Az első csalódás ekkor ér: a nekem jutó rántott hús jó, ha tenyérnyi, feleségemé kicsit nagyobb. Szerencsére az ízzel nincs gond: a hús puha, bár kissé zsíros. A mártásokat a gyorséttermekben megszokott műanyag tálkákban kapjuk, itt jön a második pofon: félig, ha van a kicsiny tégely.
A salátám valószínűleg bármelyik élelmiszerüzletben megkapható bolti egyveleg, átlagos mustáros szósszal leöntve. A káposztasaláta tartalmasabb, valószínűleg nem is egy adag rántott húshoz lett kitalálva (ahogy a tálca sem), jócskán marad a papírtálkában, mire a rántott húsunk elfogy. Ízre semmi extra, akárhol is kaphattuk volna, koriander itt-ott tűnik fel rajta. A zöldcurrys majonéztől sem vagyunk elájulva, a kapribogyós mártás jellegzetesebb. Árulkodó a falatok végén tocsogó zsírpacni az átlyukadó (!?) zsírpapíron. Nem épp építő látvány.
Gyorsan végzünk. Mindketten éhesek maradunk. Gondolkodunk még desszerten (ami nudli, különféle, választható feltétekkel), de csak pár pillanatig, elvették a kedvünket a további falatozástól. Mindezt közel ötezer forintért. Persze ehettünk volna két vagy három szelet rántott húst is, de utóbbi esetet számítva két főre már a tízezerhez közelített volna a számla végösszege, ami azért egy gyorsétkezdében enyhén szólva is túlzás. Csirkehúsból feléből úsznánk meg.
