A fine diningból átnyergelni a gyorséttermek világába nagy kockázat. Előbbit a séf kreativitásáért, a fineszért, az ízek harmóniájáért, az illatok és a szemet gyönyörködtető tányér látványáért, a legmagasabb minőséget képviselő alapanyagokért, az alkalmazott technológiákért szeretjük, a másik helyen szeretnénk jól belakni (bár egy gondosan megtervezett ételsort elfogyasztva legtöbbször a fine dining étteremben sem maradunk éhen). Az viszont biztos: a kettő nem egy árkategória, vagyis az elgondolás, hogy valaki arra építsen gyorséttermet, hogy hagyományosat, de kiválót, jó áron, akár működhetne is.
Azt is kár lenne tagadni: a legtöbb magyar még ma sem roston sült kardhallal vagy Szent Jakab kagylóval csillapítja éhségét, az átlag szereti és beéri egy jó pörkölttel, húslevessel, rántott hússal vagy épp sült kolbásszal. A Séf asztala tulajdonosa(i) és Wolf András, a Salon séfje arra jutottak: miért ne lehetne hát egy plázában nyitni egyszerű, magyaros étkezdét, jó alapanyagokból főzni. Tényleg, miért ne? Még ha az ötlet nem is korszakalkotó. Az már más kérdés, hogy ezzel valóban Wolf Andrásnak kellett volna-e foglalkozni vagy sem, de ez az ő döntése, fogadjuk el.
Jót vagy nem jót főzni, tisztességeset kínálni vagy lenyúlni a vendéget. Erre voltunk mi is kíváncsiak, amikor a WestEndben nemrégen nyílt egység felé vesszük az irányt. Megpillantva a hatalmas táblára pingált „étlapot” megállapítjuk: mindenképpen értékelendő, ha nem a szokásos sült krumpliban gondolkodik valaki, hanem salátát, szószokat, mártásokat kínál a fogások mellé. Ha ezt kapná a vendég minden más plázában is, kevesebb elhízott ember élne e honban.
Amikor megérkezünk, a vezető odaszól az unott kasszás lánynak, hogy tíz percig ne fogadjon rendelést. Na, ha valami biztos nem fordulhat elő egy gyorsétteremben, (elnézést, comfort food), az ez. Szerencsére mi még épp becsúszunk a nem várakoztatott vendégek közé, így nagyjából tíz percet ücsörgünk, mire megpillantjuk a kivetítőn a sorszámunkat.
A rendelés egyébként végtelen egyszerű, lévén háromféle menü közül választhatunk, a két főétel és egy desszert nyújtotta kínálatból. A menüben kérhetünk egy, kettő vagy három szelet (10-20-30 dkg) rántott húst, csirkéből (comb), sertésből (karaj) vagy borjúból. A sült kolbász különféle húsokból és ízesítéssel készül, van például citromos vagy almás-májas is. Ehhez választhatunk mártást vagy mustárt és öt fajta köretet.
Mi maradunk a jó öreg bécsi borjúnál, zöldcurrys majonézzel és korianderes káposztasalátával, valamint korianderes-kapribogyós mártással és zöldsalátával, amihez mustáros öntet jár. Az italért már külön kell fizetni, legyen az ásványvíz, kóla vagy házi szörp.
A pultban áll – ahogy megtudjuk a kasszástól, egész nap – Wolf András, ami igen becsülendő. A szakácsok sürögnek, hangos szó sem hallatszik. Mi is a tulajdonostól kapjuk meg a kartontálcán érkező fogásokat. Az első csalódás ekkor ér: a nekem jutó rántott hús jó, ha tenyérnyi, feleségemé kicsit nagyobb. Szerencsére az ízzel nincs gond: a hús puha, bár kissé zsíros. A mártásokat a gyorséttermekben megszokott műanyag tálkákban kapjuk, itt jön a második pofon: félig, ha van a kicsiny tégely.
A salátám valószínűleg bármelyik élelmiszerüzletben megkapható bolti egyveleg, átlagos mustáros szósszal leöntve. A káposztasaláta tartalmasabb, valószínűleg nem is egy adag rántott húshoz lett kitalálva (ahogy a tálca sem), jócskán marad a papírtálkában, mire a rántott húsunk elfogy. Ízre semmi extra, akárhol is kaphattuk volna, koriander itt-ott tűnik fel rajta. A zöldcurrys majonéztől sem vagyunk elájulva, a kapribogyós mártás jellegzetesebb. Árulkodó a falatok végén tocsogó zsírpacni az átlyukadó (!?) zsírpapíron. Nem épp építő látvány.
Gyorsan végzünk. Mindketten éhesek maradunk. Gondolkodunk még desszerten (ami nudli, különféle, választható feltétekkel), de csak pár pillanatig, elvették a kedvünket a további falatozástól. Mindezt közel ötezer forintért. Persze ehettünk volna két vagy három szelet rántott húst is, de utóbbi esetet számítva két főre már a tízezerhez közelített volna a számla végösszege, ami azért egy gyorsétkezdében enyhén szólva is túlzás. Csirkehúsból feléből úsznánk meg.
Pár nappal később mégis úgy döntünk, teszünk egy kísérletet a kolbászokkal is. A nyitás előtt pár perccel érünk az étteremhez, amely nemhogy tízkor nem nyit, de húsz percet várnunk kell, mire felkúszik a rács. Egy alkalmazott szenvtelenül arról tájékoztat, a rendelésünket csak háromnegyed óra múlva tudják teljesíteni, hiszen ők mindent frissen készítenek. Körülöttünk ekkorra már közel félórája üzemel vagy húsz étkezde teljes hőfokon.
