Mégis mivel kampányolna egy köztársaságielnök-jelölt?

Ha be is vezetnék a közvetlen elnökválasztást, nem érdemes tőle több demokráciát várni.

Amit tényleg „magától” is csinálhat a köztársasági elnök, azt pedig nagyjából ugyanúgy megteheti az ellenzék is. Például az államfő törvényt kezdeményezhet elvileg – bár sosem szokott –, aztán a parlamenti többség vagy elfogadja, vagy nem. Vagy ott a legkézenfekvőbb példa, az „alkotmányossági vétó”, miszerint a köztársasági elnök egy elfogadott törvényt aláírás előtt elküldhet az Alkotmánybíróságnak, ha alaptörvény-ellenesnek tartja. Ha el is tekintünk attól, hogy az Alkotmánybíróság mostanság meglehetősen inkompetens – vagy ha udvariasak akarunk lenni, „visszafogott” –, és feltételezzük, hogy egyszer majd határozottabb lesz, ennek a hatáskörnek a jelentőségét akkor sem szabad túlbecsülni. Normakontrollt ugyanis – bár igaz, hogy csak a kihirdetés után – simán kezdeményezhet az ellenzék is, pontosabban a parlamenti képviselők egynegyede. Vagy ha még ennyien sem tudnak megegyezni – volt már rá példa –, akkor az is jó, ha valamelyikük meggyőzi az alapvető jogok biztosát az Ab-hoz fordulásról. Ezzel persze nem akarom elbagatellizálni a köztársasági elnök alkotmányossági vétójának intézményét: jó, hogy van, és maradjon is meg, de ez nem olyan jelentős, hogy közvetlen államfőválasztást indokoljon.

„Magától” kezdeményezhet ezenkívül népszavazást is a köztársasági elnök – bár ilyet sem szokott tenni. Ez a hatásköre egyrészt nem pótolhatatlan, másrészt pedig sajnos eleve kiüresített lehetőség. Nem pótolhatatlan, mivel bárki kezdeményezhet népszavazást: csak aki nem köztársasági elnök – és nem is kormány –, annak ehhez aláírásokat is kell gyűjtenie. De mindegy is, mert akár bárki, akár az elnök kezdeményezte, ötvenszázalékos részvétel kell az érvényességhez, szóval az ügy szinte biztosan eleve halálra van ítélve.

Gyakorlati szempontból tehát majdnem teljesen mindegy, hogy kormánypárti vagy ellenzéki a köztársasági elnök. Persze elképzelhető, hogy egyes választópolgárok lelkét megnyugtatja, hogy ők maguk választották meg ezt a súlytalan figurát, de emiatt nem biztos, hogy érdemes újabb, politikába való beleszólási lehetőség puszta látszatával áltatni a választókat; és további ciklusokra darabolni az amúgy is erősen a választási periódusok által meghatározott politikai életet.

A közvetlen köztársaságielnök-választásnak olyan jogrendszerekben van értelme és valós súlya, ahol az államfő tényleges önálló jogkörökkel is bír. Mondjuk Franciaországban és Romániában a kormánnyal vetekedő súlyú szereplő az elnök, így érthető és szükséges is, hogy a polgárok közvetlenül válasszák. Ezeket az országokat például az EU egyik politikai csúcsszervében, az Európai Tanácsban is a köztársasági elnök képviseli, nem a miniszterelnök.

Vannak persze köztes lehetőségek is a félprezidenciális rendszer és a szinte teljesen súlytalan elnök között. Elég csak egy pillantást vetni a szomszédos Ausztriára, ahol a minap a radikális jobboldali Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) jelöltje aratott nagy sikert az elnökválasztás első fordulójában. Alapvetően az osztrák elnök is eléggé behatárolt lehetőségekkel bír, de van egy aduász a kezében. Az FPÖ-s Norbert Hofer egyebek között azt ígérte a kampányban, hogy meneszti a kormányt, ha megválasztják, ezt pedig tényleg meg is tehetné saját mérlegelése alapján, különösebb megkötések nélkül. (A fenyegető ígéret méregfogát mondjuk kihúzta, hogy Werner Faymann kancellár inkább maga mondott le ma délután.) Egy ilyen jogkör önmagában már indokolja a közvetlen választást – vagy megfordítva: csak közvetlen választás esetén van értelme a köztársasági elnök ilyen jogkörének.

A kettő ugyanis oda-vissza összefügg. Csak egy erős, vagy legalább néhány jogkörében erős elnököt van értelme közvetlenül választani, és egy erős elnököt közvetlenül is kell választani. A parlamenti többség nyilván legszívesebben senkinek a kezébe nem adna erős fegyvert saját magával szemben – vagy ha valakinek muszáj, akkor már valami havernak. Így életszerű, hogy döntsön a nép arról, hogy – képletesen szólva – kinél legyen a kalasnyikov, amellyel az államfő a parlamenti többségre és a kormányra lőhet. Egy gyenge elnöknél viszont más a helyzet: nem nagy baj, ha azt az egy szál csúzlit egy havernak adja a parlament, de tulajdonképpen annak sincs jelentősége, ha a nép a kormány ellenfelének szavazza meg; a csúzlival úgyis mindegy, merrefelé lődöz az elnök, nem tud vele nagy kárt okozni.

Persze a köztársasági elnök tényleges jogköreinek pragmatikus szempontjain túl a közvetlen elnökválasztás politikai hasznát – vagy kárát – is számításba kell venni. Sőt, Magyarországon a fentiek miatt tulajdonképpen csak ezt érdemes számításba venni. Hiszen bármilyen súlytalan is az államfő, azért a mindenkori ellenzék számára a közvetlen választás kétségtelenül jó lehetőség lenne, hogy a ciklus közben megakassza a kormányzó párt lendületét. Egy kormánypárti elnök megválasztása viszont ellenkezőleg: még jobban „elpofátlanítaná” a hatalmon lévőket. Az sem mindegy, hogy épp mikorra esik az államfőválasztás a parlamenti ciklushoz képest: jellemzően félidőben szokott a kormányzó pártok népszerűsége a mélyponton lenni, így valószínűleg akkor van a legjobb esélye egy ellenzéki jelöltnek.

Ez pedig szorosan összefügg a másik politikai szemponttal, amely a közvetlen elnökválasztás ellen szól: ez ugyanis egy újabb ciklust iktatna be az amúgy is – kissé túlzottan – választási periódusok mentén orientált politikai életbe. Vagyis félő, hogy a közvetlen elnökválasztás bevezetése után idővel semmi másról nem szólna a magyar politika, mint látens választási kampányról. Néha már anélkül is ez az érzése az embernek mostanában.

A közvetlen államfőválasztás hamisan azt üzenné a „népnek,” hogy egy plusz beleszólási lehetőséget kapott a politikába. Ez azonban egyáltalán nincs így – hacsak nem írják át holnap az alkotmányban a köztársasági elnök jogköreit. Erre viszont még sokkal kevesebb az esély, mint arra, hogy a közvetlen államfőválasztást beleírják. Mindenesetre ha valami meglepő fordulat folytán be is vezetnék a közvetlen elnökválasztást, nem érdemes tőle nagy csodákat vagy több demokráciát várni.