Kiss-ügyben egymásnak feszül Péterfalvi és a levéltár

Abszurd vita, politikai nyomás, nyomuló jogi képviselők. Erről is beszélt az MNO-nak a levéltár főigazgatója.

Hiába fedte el a neveket a Budapest Főváros Levéltára, amikor kutatói kérésre kiadta a Kiss László-ügyben évtizedekkel ezelőtt hozott ítéletet, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság szerint „fogalmilag” mégsem anonimizálta az iratokat. Hogy ez pontosan mit jelent, azon most elég sokan törik a fejüket, ráadásul a vonatkozó jogszabályból nehezen lehet kiolvasni, mire gondolhat a hatóság. Mindenesetre a levéltárnak elég sokba fog kerülni az efféle fogalmatlanság.

Mint arról beszámoltunk, a NAIH csütörtökön hárommillió forintos bírságot szabott ki a fővárosi levéltárral szemben, mert anonimizáltan kiadta a Kiss László 1962-es, nemi erőszak miatti büntetőügyében született ítéletet egy újságírónak. A kipattant botrány miatt az úszók korábbi szövetségi kapitánya le is mondott, és nyilvánosan bocsánatot kért áldozatától, akiről korábban azt híresztelték, hogy már elhunyt.

A NAIH áprilisban a vizsgálat idejére a periratok zárolását rendelte el – hogy ez miért volt érthetetlen, arról itt írtunk. Végül a vizsgálat során azt állapította meg a hatóság, hogy a levéltár jogellenesen adta ki a per egyes iratait. Merthogy a NAIH szerint még anonimizáltan sem lett volna szabad kiadni az iratokat, mert a kutató – adott esetben egy újságíró – konkrétan megnevezte a kérőlapon a perben érintett személyeket: vagyis hiába anonimizáltan kapta meg a periratokat, tudta, hogy kikről van bennük szó.

Az ügy iróniája, hogy az erről szóló NAIH-határozat szintén anonimizált formában került fel a hatóság honlapjára. Így egy árva említés sem esik benne Kiss Lászlóról, hanem például ilyen mondatok vannak benne: „az 1962-es ítéletet […] 2016. március 9-én kérte ki »[…], társa-[…]-1960« megjegyzéssel”. De ha valaki a határozatot elolvassa, akkor egyértelmű számára, hogy ez bizony a Kiss László-ítélet kiadásáról szól. Vagyis a NAIH logikája alapján maga a NAIH sem hozhatta volna ezt nyilvánosságra – még anonimizáltan sem.

Felhívtuk Péterfalvi Attilát, a hatóság elnökét, hogy megkérdezzük erről a furcsa anomáliáról. Kiderült, hogy amit a levéltárnak nem szabad, azt a NAIH-nak szabad. A hatóság elrendelheti a határozat közzétételét, és még ki is írhatták volna Kiss László nevét, „mert ez szankció” – érvelt Péterfalvi. Mikor a két helyzet között fennálló különbségről érdeklődtünk, azt mondta: ez már el volt rontva, mert már mindenki tudta, hogy Kissről van szó.

A levéltári törvény szerint a személyes adatokat tartalmazó iratok – ha az érintett vagy hozzátartozója a megismerésükhöz írásban nem járult hozzá – csak tudományos kutatók számára hozzáférhetők, mindenki más pedig anonimizáltan ismerheti meg őket. Mivel a levéltári törvényben nem találtunk arra utalást, hogy egyes kivételes esetek az anonomizált másolatadást kizárnák, rákérdeztünk a NAIH elnökénél, hogy miként jutott erre a jogértelmezésre.

Amit a konkrét esetben a levéltár csinált, „az fogalmilag nem anonimizálás” – hangzott a válasz, és Péterfalvi szerint ezt a levéltárosoknak is tudniuk kellene. Ha valaki egy konkrét nevet megnevez a kutatólapon, akkor eleve nincs értelme az anonimizálásnak, hiszen a levéltár számára is világos kell legyen, hogy a kutató tudja, kiről van szó – magyarázta Péterfalvi Attila. Szerinte a levéltárnak mérlegelnie kellett volna, hogy mi a törvényben előírt anonimizálás célja.

A Budapest Főváros Levéltára főigazgatója szerint ez nonszensz, és egyrészt a törvény nem ad nekik mérlegelési lehetőséget, másrészt a NAIH értelmezése a mindennapi gyakorlattal is ellentétes. Kenyeres István az MNO-nak kifejtette: tízből kilenc kutató – nem tudósok, többségében amatőr magánszemélyek – az érintettek nevével megjelölve kéri ki az iratokat. Ilyenkor ha személyes adat van benne – és az érintettől sincs meg a hozzájárulás –, akkor anonimizálva adják ki az iratokat. Ez bírósági ügyek esetében főleg így van, mivel ott több érintett is van – például a kihallgatott tanúk –, így szinte lehetetlen mindenkitől hozzájárulást beszerezni. Vagyis rendszeres gyakorlat a konkrét névvel kikért iratok anonimizált kiadása, amely miatt most a NAIH bírságolt – hangsúlyozta Kenyeres.

„Persze, hogy tudja a kutató, milyen ügyet keres. Ez olyan, mintha a könyvtárban nem adnák ki nekem a könyvet, ha a címe alapján kérem” – érvelt a főigazgató. Hozzátette: bárki, aki bemegy a levéltárba az utcáról, ugyanolyan feltételek mellett kaphat anonimizált másolatot az ott őrzött iratokról, akár újságíró, akár kőműves, akárki. „Nekem gyanakodnom kellene, hogy valaki nyilvánosságra fogja hozni? Mi ez, gondolatrendőrség?” – tette fel a kérdést Kenyeres István. Azt is hangsúlyozta: a levéltárnak semmi köze hozzá, hogy a kikutatott adatokkal mit csinálnak később a kutatók, az már az ő dolguk és az ő felelősségük. Az újságíró egyébként nem a teljes peranyagot kapta meg anonimizáltan, hanem csak tizenhárom oldalt a két ítéletből, és annyiban tényleg jogellenesen járt el, hogy fotókat készített az iratokról, és közzétette őket. De amúgy a kikutatott információ közzétételéhez már nincs köze a levéltárnak – ismételte a főigazgató.

Kenyeres azt is elmondta: az anonimizálás során nemcsak a neveket vették ki az ítéletből, hanem minden olyan adatot, pontos körülményt, amelyből az érintettek kilétére következtetni lehet. Volt olyan oldal, amelyet szinte teljesen kitakarva adtak át az újságírónak – közölte. Hozzátette: érdekes módon a NAIH úgy bírságolta meg a levéltárat, hogy előzőleg nem is kért példányt az újságírónak kiadott anonimizált másolatból, tehát nem is tudta, hogy mennyi személyes adatot takartak ki.

Felvetettük Péterfalvi Attilának, hogy ennyi erővel az interneten anonimizáltan elérhető bírósági határozatok is adatvédelmi problémákat vethetnek fel, hiszen ha valaki véletlenül ráismer az ügyből egy ismerősére, akkor már sérül az anonimitás. Mi a különbség egy ötven évvel ezelőtti és egy tegnapelőtti ítélet között ebből a szempontból – kérdeztük.

„Az, hogy 2005 óta törvény rendeli el a bírósági határozatok közzétételét” – hangzott a válasz. Kitartó érdeklődésünkre a NAIH elnöke is elismerte, hogy nem koherens így a rendszer, de mint mondta, a hatóság ettől függetlenül nem tesz törvénymódosítási javaslatot az ügyben, és amúgy is: mindez az internet hibája. Régen az emberek hamar elfelejtették, hogy mit olvastak az újságban, de ma minden visszakereshető a világhálón. Attól még, hogy annak idején például írtak az újságok a Kiss László-ítéletről, azt nem lehet jogszerűen ötven év múlva előcitálni, ahogy egy mostani ítéletet sem lehet majd 2065-ben – fejtette ki Péterfalvi.

A NAIH egyébként a bírság kiszabásánál azt is negatívan értékelte, hogy bűnügyi személyes adatokat érint az ügy, ami különlegesen szenzitív adatnak számít. Egyrészt ennyi erővel az 1956-os perek iratait sem lehetne a levéltárakból kikérni, másrészt pedig aközött már nem különböztet sem az infótörvény, sem a levéltári törvény, hogy valaki például közszereplő-e – mutatott rá Kenyeres István.

A levéltár főigazgatójától azt is megtudtuk: Kiss László képviselője megjelent a levéltárban, és kérte a teljes peranyagot azt követően, hogy a NAIH elrendelte az iratok zárolását. „Nem adtuk ki neki, hiszen zárolva voltak” – mondta Kenyeres. Értesülésünk szerint a képviselő ezután felhívta a NAIH elnökét, aki nemsokára rájött, hogy hibás a zárolást elrendelő végzés. Lapunk birtokában van a másolata a zárolás elrendeléséről szóló, április 21-én kelt, javított végzésnek, amely rendelkezik arról, hogy a zárolás az érintettekre és hozzátartozóikra nem terjed ki: ők az ítéletet és a teljes peranyagot is megismerhetik.

Néhány nappal azután, hogy Kiss megkapta a teljes – a többi érintett vonatkozásában anonimizált – iratanyagot, nyilvánosan bocsánatot kért, mondta a levéltár főigazgatója. Szerinte nem véletlen ez az időzítés. Megjegyezte: az ügy kapcsán nagy politikai nyomás nehezedett rájuk, hogy adják ki az iratokat „ennek meg annak”. Érdeklődésünkre konkrét neveket nem árult el, de leszögezte: csak az érintetteknek vagy megbízottjaiknak adtak át anonimizált másolatokat a teljes peranyagról.

Kenyeres István összességében úgy értékel: a NAIH vagy nagyon szakmaiatlan, vagy, ami valószínűbb, prekoncepciók mentén áll az ügyhöz. A bírságot kiszabó határozattal szemben mindenesetre bírósághoz fog fordulni a fővárosi levéltár.