Legtöbben a 2006-os rendőri túlkapások után elmaradt felelősségre vonásokkal állították szembe Budaházy György súlyos elsőfokú ítéletét. Kétségtelenül ennek az összehasonlításnak is van alapja, azonban a keddi ítélethirdetéssel ettől függetlenül, önmagában is akad komoly probléma.
Ki, mit, mikor, hogyan és miért követett el – e kérdéssorra feladata válaszolni egy büntetőeljárásnak. A nyomozati szak még csak keresgéli a lehetséges megoldásokat, gyanít és gyanúsít; a vád tudni vél és bizonyít. A bírósági ítéletben viszont már vagy vitathatatlan feleletet kell adni (legalább a ki? és mit? kérdésekre), vagy be kell ismerni, hogy nem sikerült kideríteni azt, amit az ügyészség akart.
A vád bizonyítása a vádlót terheli. A kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a vádlott terhére. Ezt mondja a büntetőeljárásról szóló törvény.
Rónaszéki László volt belvárosi jegyző és Hiszékeny Dezső egykori angyalföldi alpolgármester korrupciós ügyében is az hozta idén az elsőfokú felmentő ítéletet, hogy – bár egy sor gyanúsabbnál gyanúsabb jel volt – kétséget kizáróan nem sikerült bizonyítani a kenőpénzek kérését, elfogadását.
A fenti ügyekben mindez az ítélet indoklásából tűnt ki a sajtó és mindazok számára, akik nem voltak jelen az eljárás minden momentumánál. Az ítélet kihirdetését követő szóbeli indoklás – az ügytől függően – olykor néhány perc, néha több óra, de a lényege mindig az, hogy a bíróság ismerteti, milyen múltbéli eseményeket lehet igaznak elfogadni, és azok milyen bizonyítékok alapján hozhatók kétséget kizáró összefüggésbe a vádlottal, vádlottakkal. Itt szokták megragadni az alkalmat arra is, hogy a védelem lényeges kifogásainak ellentmondjanak. Ha tudniillik ezek nem volnának cáfolhatók, a bűnösség sem volna megállapítható.
Ennek megfelelően kedden a Hunnia-per elsőfokú ítélethirdetésén azt vártuk, hogy kiderül, a bíróság szerint mit tett pontosan Budaházy, és e következtetésre milyen megkérdőjelezhetetlen bizonyítékok révén jutott.
Erről azonban meglepetésre egy szó nem sok, annyit sem hallottunk. A nagyjából négyórás, vontatott indoklásban volt szó arról, hogy milyen történések képezték a vád tárgyát, ezek büntetőjogi minősítése miért az, ami, továbbá olyanokra is meglepően hosszan tért ki a tanács, hogy miért nem volt ott egy kirendelt védő egyes nyomozati cselekményeknél, és hogy Budaházy György felesége eltökélten védte férje érdekeit, a házkutatás során pedig rosszul lett, de a rendőrök segítettek neki. De ez kit érdekel?
Mit csinált a vádbeli időszakban Budaházy? Honnan tudjuk, hogy ő szervezte, és csakis ő szervezhette a Magyarok Nyilait? Hogyan kivitelezte ezt? Utasítást adott a támadásokra, vagy meg is tervezte azokat? Mik mindennek a kétséget kizáró bizonyítékai? Nem állítom, hogy a bíróság ezekre a kérdésekre nem tudja a választ, de hogy nem osztotta meg a hallgatósággal, az biztos.
Tavasszal összeszámlálhatatlan órányi védőbeszédben kérdőjelezték meg a bizonyítékokat és sorolták az eljárás törvénytelenségével kapcsolatos észrevételeiket a védők és a vádlottak. A Fővárosi Törvényszék tanácsa most nem cáfolta ezeket tételesen, rájuk – mintha idő híján lenne – annyiban reflektált, hogy „a bizonyítékok hitelességét megvizsgálta a bíróság”, és hogy „a bíróság egyetértett az ügyészség azon álláspontjával”, miszerint a védelem által támadott bizonyítékok felhasználhatóak. Arra már nem jutott elég szó, hogy jogászi szemmel miért azok.
Azt azért a bírónő is elismerte, hogy „a nyomozás nem volt hibátlan és hiánytalan”. Kár, hogy az ítélet szóbeli indoklása sem. Legalábbis abból legkevésbé sem tűnt úgy, hogy itt kétséget kizáró bizonyossággal állunk szemben. Pedig épp az lenne a lényege, hogy abból úgy tűnjön. Talán majd az írásbeli indoklásban.
Budaházy nem tartozik azok közé, akikkel szívesen uzsonnáznék együtt. Ahogy Hiszékeny és Rónaszéki sem. De ha utóbbiaknak járnak az eljárási garanciák, akkor előbbinek is.
###HIRDETES2###
