Az előzetes letartóztatás egy végső eszköz

Nem az a döntő, hogy a gyanúsított bűnös-e. Interjúnk Matusik Tamás csoportvezető bíróval.

– Ha az előzetes letartóztatás nem egy megelőlegezett büntetés, akkor nyilván nem a bűnösség alapján döntenek róla. De akkor milyen szempontok alapján záratnak be valakit?

– A bűnösség valóban nem lehet szempont, hiszen az eljárás ezen szakaszában még csak gyanúról beszélhetünk. A gyanúnak viszont megalapozottnak kell lennie – ezt mindenképpen vizsgáljuk. A megalapozottság egy objektív szemlélő által megállapítható valószínűséget jelent. Ha ez a bizonyítékok fényében megvan, csak akkor lehet vizsgálni az előzetes további feltételeit.

A kényszerintézkedés céljait a törvény rögzíti, ezek három fő szempontcsoportba tartoznak: az első a terhelt jelenlétének biztosítása az eljárásban – tehát hogy ne szökjön el; a második a nyomozás érdeke – azaz hogy a terhelt ne befolyásolja azt meg nem engedett módon; és a harmadik, hogy ne kövessen el újabb bűncselekményt. Ha mindhárom cél megvalósítható letartóztatás nélkül, akkor azt nem lehet elrendelni. Ha alternatív kényszerintézkedés is elegendő, akkor azt kell alkalmazni; ilyen például a házi őrizet, amelyet már technikai nyomkövető eszközzel, „elektronikus lábbilinccsel” is lehet ellenőrizni. Az előzetes letartóztatás egy végső eszköz, csak akkor használható, ha más nem lenne elegendő.

– Ezeket a szempontokat személyenként vizsgáljuk, így akár ugyanannak a bűncselekménynek az egyik gyanúsítottjánál megalapozhatják a személyi körülmények a letartóztatást, míg a másiknál nem.

– A bűncselekmény súlyossága és a szigorú büntetés lehetősége elég érv amellett, hogy a terhelt elszökhet?

– Önmagában nem. A személyi körülményeket mindig vizsgálni kell. Ez akkor is így van, ha már van nem jogerős ítélet, amelyet ugyan a törvény és a strasbourgi gyakorlat is elismer határvonalként, de ez nem jelenti azt, hogy utána ne kellene vizsgálni a személyi viszonyokat.

Ha valaki nem kerül letartóztatásba, az nem azt jelenti, hogy ennyivel megúszta az ügyet, hiszen ha a bűnösségét később jogerősen megállapítják, és büntetést szabnak ki, akkor azt le kell töltenie.

– Hogyan kell az előzetesről való döntés folyamatát elképzelni?

– Az ülés ugyanúgy néz ki, mint egy tárgyalás, azonban nem nyilvános. Fontos szabály az is, hogy 2014 óta a védelem is megkapja azokat az iratokat, amelyekre a vádhatóság hivatkozik – így nem a sötétben tapogatózik. Ez az úgynevezett fegyveregyenlőség elvének felel meg. A gyanúsítottat a nyomozási bíró kihallgatja a személyi körülményeiről és a bűncselekményről, de nem köteles vallomást tenni. Lehetőség van a nyomozati iratok áttekintésére is.

– Ha például egy ügynek gigászi terjedelmű anyaga van, miként lehet ezt a nyomozási bíró rendelkezésére álló elég rövid idő alatt feldolgozni?

– A felkészülésre valóban kevés az idő. Az őrizet 72 óráig tarthat, ennyi idő alatt kell az ügyésznek eldöntenie, tesz-e indítványt az előzetes letartóztatásra, és – ha tesz – megírnia azt; valamint megszerveznie az ülést a bíró által megadott időpontra, és kiküldeni az iratokat. A gyanú megalapozottságának vizsgálatához valóban meg kell ismerni a nyomozati iratokat, de nem a tárgyaló bíró részletességével, mivel nem a bűnösségről kell dönteni. Ha van vitás pont, erre a védő is rá tud mutatni az ülésen.

– Van szemléletbeli különbség az első és a másodfok között?

– Amikor a nyomozási bírói területen a már említett jogfejlődés megindult, azt az első fok kezdte meg, főleg a fővárosban – ez tény. Azonban mostanra kijelenthető, hogy a két fok között semmilyen elvi ellentét nincs. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy minden döntésünk egyforma. Ami nagyon nagy különbség, hogy másodfokon nincs közvetlenség jelenleg. Amikor a nyomozási bíró dönt az előzetes letartóztatásról, ülést tart, tehát személyesen látja a terheltet, beszél vele. Nagyon sokat számít a személyes benyomás abban a kérdésben, hogy a terhelt képes-e például házi őrizetben a jogkövetésre. Ettől a másodfok el van zárva, mert a jelenlegi törvény szerint tanácsülésen, tehát kizárólag az iratokból dönt a nyomozási kérdésekről. Az új büntetőeljárási törvény tervezetében ez már nem így van, amit nagyon helyesnek tartok, mert a közvetlenség hiányában való letartóztatás valóban aggályos emberi jogilag.

– Beszélik, hogy a vidéki bírók jóval nagyobb eséllyel vágják előzetesbe a terheltet, mint a fővárosiak. Valóban van ilyen különbség?

– Vannak arra statisztikák, hogy milyen arányban tartóztat le a nyomozási bíró az ügyészi indítványokhoz képest – én elsősorban a fővárosi számokról tudok beszélni: 2016-ban az elrendelés aránya 81 százalék volt. Ez tehát nem az összes büntetőügy 81 százaléka, hanem csak azon eseteké, amikor az ügyészség indokoltnak látta a letartóztatást. Van a Legfőbb Ügyészség honlapján egy országos statisztika is, amely valóban mutat terület szerint szórást, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy más a bírói hozzáállás, hiszen ezt befolyásolhatja a helyi ügyészség indítványtételi gyakorlata is. Tehát számok alapján nem lehet megítélni a nyomozási bírói munka minőségét, erre csak szakmai célvizsgálatok alkalmasak. A bíráknak szervezett központi és helyi képzések nagyban hatottak az országos gyakorlatra. Én nem hiszem, hogy hiányosságok lennének a vidéki bíróságokon az emberi jogi sztenderdekkel kapcsolatban.

– Az óvadék intézményének a bevezetése főként azt a célt szolgálta, hogy az előzetes letartóztatást végrehajtó büntetés-végrehajtási intézetek túlzsúfoltságát csökkentsék. Ehhez képest a bevezetés óta látványosan visszaestek az óvadékos ügyek.

– Ennek az az oka, hogy a nyomozási bírók jól végzik a feladatukat. A védők felismerhették, hogy nem érdemes óvadékot indítványozniuk, mert ha van lehetőség az előzetes letartóztatás mellőzésére, megszüntetésére, akkor enélkül is szabadulni fog a terhelt, az óvadék összege viszont csak a jogerős befejezés után jár vissza, ami akár éveket jelenthet.

A társadalom számára pont azok az ügyek – a legsúlyosabbak – vannak szem előtt, amelyekben akár évekig vannak előzetes letartóztatásban terheltek. De ezek kivételek.

Az előzetes letartóztatások öt százaléka tart csak egy évnél tovább, húsz százalék pedig egy hónapon belül megszűnik.

– Hogyan tudja magát függetleníteni a nyomozási bíró a társadalmi nyomástól?

– Teljes mértékben – ezt gyakorlati tapasztalat alapján tudom mondani. Arra kell koncentrálni, ami a nyomozási bírónak a feladata, és nem kell megfelelni semmilyen más külső elvárásnak, illetve vélt nyomásnak. A bírókra egyébként tényleges nyomás nem nehezedik, mivel függetlenek.