– Ki az a nyomozási bíró, és mit csinál?
– Az a bíró, aki a vádemelés előtt jár el a bíróság hatáskörébe tartozó feladatokban. Ez egy garanciális jogvédelmi szerep, alapjogokat érintő kérdésekben – például a szabadságelvonó kényszerintézkedésekről – kell döntenie az eljárás azon szakaszában, amikor az eljárásjogi garanciák csak részben érvényesülnek. A nyomozás például nem nyilvános, a közvélemény tehát nem felügyeli.
– Ez csak az elmélet, vagy be is tölti a funkcióját? A gyanúsított számíthat arra, hogy a nyomozási bíró az őt védő garanciákat érvényesíteni fogja a tisztességes eljárás érdekében?
– Meggyőződésem, hogy Magyarországon már igen. Hozzá kell tenni, hogy a nyomozási bíróhoz nem minden ügy jut el, a nyomozás felügyeletét nem ő, hanem az ügyész látja el. De ha alapjog korlátozásáról kell dönteni, akkor a nyomozási bíróhoz kerül az akta, és az elmúlt évek joggyakorlata olyan mértékben fejlődött, hogy a garanciális szerepet ilyenkor teljes mértékben be tudja tölteni.
– Mi volt előtte? Hány évet jelent az „elmúlt évek”?
– Én az elmúlt egy évtizedet szoktam említeni mint folyamatos fejlődést, amelynek egyébként sok lépcsőfoka volt. A 90-es években alakult ki ez a bírói szerepkör, de 2003-tól hívják csak nyomozási bírónak.
A 2006-os események kapcsán került először kritikák kereszttüzébe itthon, és akkor a bírósági vezetés is felismerte, hogy szakmai változtatásokra van szükség.
– Miben áll az utóbbi tíz évre jellemző jogfejlődés?
– Abban a joggyakorlatban, hogy az európai emberi jogok és a strasbourgi döntések szellemében születnek a határozatok. Ahogy egyébként a Kúria – korábban Legfelsőbb Bíróság – akkoriban már gyakran állást foglalt, de nyomozási bírói ügyekben nem jár el.
– Ha a bírósági hozzáállás változik is, a társadalomé nem feltétlenül. A közvélemény elvárása általában az, hogy az előzetes letartóztatás egy megelőlegezett büntetés legyen, és egy súlyos bűncselekmény gyanúsítottja ne mehessen haza már az ítélet előtt sem.
– Én azt tudom mondani, hogy a társadalmi elvárás az egyedi döntésekben nem lehet szempont. Ezt persze nagyon nehéz kommunikálni a társadalomnak, hiszen a társadalom természetes igazságérzettel bír és nem jogi igazságérzettel. Csak egy példát mondok: aki a házastársát rajtakapja egy félre nem érthető helyzetben, akkor nem majd egyszer kíván büntetést kiszabni, hanem azonnal. De amióta az egyének az államra ruházták az igazságszolgáltatás monopóliumát, garanciális szabályok érvényesülnek, így például a tisztességes eljárás követelménye. Ehhez pedig idő kell, ezért nincs statáriális ítélkezés. Az ítéletig tartó időben a fő szabály szerint megilleti a terheltet a szabadlábon védekezés joga.
– Ha az előzetes letartóztatás nem egy megelőlegezett büntetés, akkor nyilván nem a bűnösség alapján döntenek róla. De akkor milyen szempontok alapján záratnak be valakit?
– A bűnösség valóban nem lehet szempont, hiszen az eljárás ezen szakaszában még csak gyanúról beszélhetünk. A gyanúnak viszont megalapozottnak kell lennie – ezt mindenképpen vizsgáljuk. A megalapozottság egy objektív szemlélő által megállapítható valószínűséget jelent. Ha ez a bizonyítékok fényében megvan, csak akkor lehet vizsgálni az előzetes további feltételeit.
A kényszerintézkedés céljait a törvény rögzíti, ezek három fő szempontcsoportba tartoznak: az első a terhelt jelenlétének biztosítása az eljárásban – tehát hogy ne szökjön el; a második a nyomozás érdeke – azaz hogy a terhelt ne befolyásolja azt meg nem engedett módon; és a harmadik, hogy ne kövessen el újabb bűncselekményt. Ha mindhárom cél megvalósítható letartóztatás nélkül, akkor azt nem lehet elrendelni. Ha alternatív kényszerintézkedés is elegendő, akkor azt kell alkalmazni; ilyen például a házi őrizet, amelyet már technikai nyomkövető eszközzel, „elektronikus lábbilinccsel” is lehet ellenőrizni. Az előzetes letartóztatás egy végső eszköz, csak akkor használható, ha más nem lenne elegendő.
– Ezeket a szempontokat személyenként vizsgáljuk, így akár ugyanannak a bűncselekménynek az egyik gyanúsítottjánál megalapozhatják a személyi körülmények a letartóztatást, míg a másiknál nem.
– A bűncselekmény súlyossága és a szigorú büntetés lehetősége elég érv amellett, hogy a terhelt elszökhet?
– Önmagában nem. A személyi körülményeket mindig vizsgálni kell. Ez akkor is így van, ha már van nem jogerős ítélet, amelyet ugyan a törvény és a strasbourgi gyakorlat is elismer határvonalként, de ez nem jelenti azt, hogy utána ne kellene vizsgálni a személyi viszonyokat.
Ha valaki nem kerül letartóztatásba, az nem azt jelenti, hogy ennyivel megúszta az ügyet, hiszen ha a bűnösségét később jogerősen megállapítják, és büntetést szabnak ki, akkor azt le kell töltenie.
– Hogyan kell az előzetesről való döntés folyamatát elképzelni?
– Az ülés ugyanúgy néz ki, mint egy tárgyalás, azonban nem nyilvános. Fontos szabály az is, hogy 2014 óta a védelem is megkapja azokat az iratokat, amelyekre a vádhatóság hivatkozik – így nem a sötétben tapogatózik. Ez az úgynevezett fegyveregyenlőség elvének felel meg. A gyanúsítottat a nyomozási bíró kihallgatja a személyi körülményeiről és a bűncselekményről, de nem köteles vallomást tenni. Lehetőség van a nyomozati iratok áttekintésére is.
– Ha például egy ügynek gigászi terjedelmű anyaga van, miként lehet ezt a nyomozási bíró rendelkezésére álló elég rövid idő alatt feldolgozni?
– A felkészülésre valóban kevés az idő. Az őrizet 72 óráig tarthat, ennyi idő alatt kell az ügyésznek eldöntenie, tesz-e indítványt az előzetes letartóztatásra, és – ha tesz – megírnia azt; valamint megszerveznie az ülést a bíró által megadott időpontra, és kiküldeni az iratokat. A gyanú megalapozottságának vizsgálatához valóban meg kell ismerni a nyomozati iratokat, de nem a tárgyaló bíró részletességével, mivel nem a bűnösségről kell dönteni. Ha van vitás pont, erre a védő is rá tud mutatni az ülésen.
– Van szemléletbeli különbség az első és a másodfok között?
– Amikor a nyomozási bírói területen a már említett jogfejlődés megindult, azt az első fok kezdte meg, főleg a fővárosban – ez tény. Azonban mostanra kijelenthető, hogy a két fok között semmilyen elvi ellentét nincs. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy minden döntésünk egyforma. Ami nagyon nagy különbség, hogy másodfokon nincs közvetlenség jelenleg. Amikor a nyomozási bíró dönt az előzetes letartóztatásról, ülést tart, tehát személyesen látja a terheltet, beszél vele. Nagyon sokat számít a személyes benyomás abban a kérdésben, hogy a terhelt képes-e például házi őrizetben a jogkövetésre. Ettől a másodfok el van zárva, mert a jelenlegi törvény szerint tanácsülésen, tehát kizárólag az iratokból dönt a nyomozási kérdésekről. Az új büntetőeljárási törvény tervezetében ez már nem így van, amit nagyon helyesnek tartok, mert a közvetlenség hiányában való letartóztatás valóban aggályos emberi jogilag.
– Beszélik, hogy a vidéki bírók jóval nagyobb eséllyel vágják előzetesbe a terheltet, mint a fővárosiak. Valóban van ilyen különbség?
– Vannak arra statisztikák, hogy milyen arányban tartóztat le a nyomozási bíró az ügyészi indítványokhoz képest – én elsősorban a fővárosi számokról tudok beszélni: 2016-ban az elrendelés aránya 81 százalék volt. Ez tehát nem az összes büntetőügy 81 százaléka, hanem csak azon eseteké, amikor az ügyészség indokoltnak látta a letartóztatást. Van a Legfőbb Ügyészség honlapján egy országos statisztika is, amely valóban mutat terület szerint szórást, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy más a bírói hozzáállás, hiszen ezt befolyásolhatja a helyi ügyészség indítványtételi gyakorlata is. Tehát számok alapján nem lehet megítélni a nyomozási bírói munka minőségét, erre csak szakmai célvizsgálatok alkalmasak. A bíráknak szervezett központi és helyi képzések nagyban hatottak az országos gyakorlatra. Én nem hiszem, hogy hiányosságok lennének a vidéki bíróságokon az emberi jogi sztenderdekkel kapcsolatban.
– Az óvadék intézményének a bevezetése főként azt a célt szolgálta, hogy az előzetes letartóztatást végrehajtó büntetés-végrehajtási intézetek túlzsúfoltságát csökkentsék. Ehhez képest a bevezetés óta látványosan visszaestek az óvadékos ügyek.
– Ennek az az oka, hogy a nyomozási bírók jól végzik a feladatukat. A védők felismerhették, hogy nem érdemes óvadékot indítványozniuk, mert ha van lehetőség az előzetes letartóztatás mellőzésére, megszüntetésére, akkor enélkül is szabadulni fog a terhelt, az óvadék összege viszont csak a jogerős befejezés után jár vissza, ami akár éveket jelenthet.
A társadalom számára pont azok az ügyek – a legsúlyosabbak – vannak szem előtt, amelyekben akár évekig vannak előzetes letartóztatásban terheltek. De ezek kivételek.
Az előzetes letartóztatások öt százaléka tart csak egy évnél tovább, húsz százalék pedig egy hónapon belül megszűnik.
– Hogyan tudja magát függetleníteni a nyomozási bíró a társadalmi nyomástól?
– Teljes mértékben – ezt gyakorlati tapasztalat alapján tudom mondani. Arra kell koncentrálni, ami a nyomozási bírónak a feladata, és nem kell megfelelni semmilyen más külső elvárásnak, illetve vélt nyomásnak. A bírókra egyébként tényleges nyomás nem nehezedik, mivel függetlenek.
