Alberték esélyt sem adtak Ausztriának, karnyújtásnyira került a vb

77 éves a Magyar Nemzet – új rovatunkban legendás idők lapszámaiból idézünk.

Augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, ebből az alkalomból pedig múltidézésbe fogtunk. Keressék mindennap a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott napi számból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.

I. oszt. tan. első napja

Az újságíró számára úgy kezdődik, hogy hajnalban kell felkelnie, ha meg akarja látogatni a lakásához legközelebb eső elemi népiskolát. Szeptember 6-a ugyanis nevezetes dátum. Nevezetes mégpedig azért, mert ezen a napon jönnek először iskolába azok az ifjú honpolgárok, akik eddig békés otthonukban csak a létezés felelőtlen gyönyörűségeit élvezték.

Az iskola azonban, mint ez az élet kapujához illik, mindjárt az első napon szigorúan azzal kezdi, hogy pontban nyolc órakor meg kell jelenni hűvös és titokzatos falai között. Azt gondolom tehát, ha háromnegyed nyolcra odamegyek, okvetlenül én leszek az első. De tévedtem. A tanteremben már ott van a tanítónéni és ott van már húsz gyerek mamával, papával, nővérrel, kinek mire telik. Hiába, régi szabály az, hogy első randevúra illik pontosan menni.

Az ifjú hölgyek – mert leányiskolában vagyunk –, kissé megilletődve viselkednek. Egyelőre még nem tartják magukat semmiféle szabályhoz és törvényhez, némelyik padban négyen ülnek szorosan összezsúfolódva, a másik padot viszont üresen hagyják. A tanítónéni nehezen teremt némi rendet, amelyet azonban az újonnan érkezők csakhamar ismét felborítanak. Mert az ajtó állandóan nyílik, papák érkeznek és mamák, kézen vezetve a kis kolléganőket.

Egyelőre megilletődött csend van, csak a tanítónéni beszél, mesét ígér és nagy-nagy babát annak, aki jó lesz. A baba jelenleg – mint mondja – bent pihen a szekrényben. A kislányok – tekintettel fiatal korukra – még hisznek az ígéretben és hallgatnak.

Hatalmas, feketeruhás úrral apró, szöszi kislány érkezik fehér ruhácskában. A középső padok egyikéből elhangzik a megjegyzés. – Milyen pici!

Megjegyzem, aki mondja, az se sokkal nagyobb. De hát hiába: az emberek rendszerint nagyobbnak képzelik magukat.

Így közeledünk lassan a nyolc órához. Hirtelen csengetés hallatszik, a tanítónéni végigtekint az osztályon és megállapítja, hogy a létszám már majdnem teljes. Így szól tehát: – Most álljatok fel szépen kislányok, imádkozni fogunk.

Olyan is van, aki feláll. Viszont legyünk őszinték, a többség ülve marad, sőt, egy kék matrózruhás csöppség nyugodt mozdulattal piroskockás szalvétát húz elő az uzsonnatáskájából és higgadtan megteríti vele a padját. Nyilván reggelizni készül. A tanítónéni tehát megismétli felszólítását és most már némi szigort is kever a hangjába. Ez használ. A kislányok felemelkednek és szépen utánamondják az imát.

Ezután a névsorolvasás következik. Így kiderül, hogy még hatan hiányoznak, valamint az, hogy tanítónéninek harmincéves eddigi működése alatt még nem volt dolga Antóniával. Hiába, a végzet útjai kiszámíthatatlanok.

Most pedig jön a feketeleves, a dolog anyagi része. A tanítónéni kellő tisztelettel kérdést intéz az ifjú hölgyekhez: megengedik-e, hogy mielőtt elkezdi a hosszú-hosszú mesét, apukával és anyukával beszélgessen egy kicsit? A gyerekek jószívűek. Beleegyeznek. Most a következő dolgok derülnek ki: ahhoz, hogy az ember a  siker némi halvány reményével vegye fel a küzdelmet az első osztályban, az alábbi „kellékekre” volt szükség:

Egy csomag írólap 20 fillérért, két írófüzet és ugyancsak két számolófüzet 4-4 fillérért, két rajzfüzet, kicsi és nagy 10-14 fillérért, színes irónok és tornacipő. Ez összesen legalább három pengő. A tudományt nem mérik ingyen.

A szülők mindent tudomásul vesznek és szorgalmasan feljegyez feljegyeznek, a kicsik köréből azonban elégedetlen hangok hallatszanak. Az egyik például azt mondja: – Jaj de sokat kell itt ülni...

Derültség. Persze ők még nem tudják, hogy vannak, akiknek jóval többet kell „ülni”.

Közben többször nyílik az ajtó és egymásután érkeznek az elkésők. A tanítónéni enyhén megfeddi őket, mire az egyik kislány duzzogni kezd. Tipikus nő dolog: elkésni és amikor az ember szemrehányást tesz, csodálkozni.

Ilyen apró intermezzók után véget ér a megbeszélés a szülőkkel, akik vonakodva bár, de lassanként elhagyják a termet.Az ember azt hinné, hogy most jönnek a  könyvek és egyéb szubjektív érvek, az „anyuka ne menj el” és más könyörgések. De fordítva történik. A kicsik aránylag nyugodtan viselik el a válást – ez is női dolog – az apukák és anyukák azonban nem tudnak elszakadni. Egy szürke kosztümös mama – meg kell hagyni, remek ezüstrókája van – például már harmadszor tér vissza a kis Pirikéhez, aki végül is bosszúsan mondja: – Anyu, de érzékenykedj már annyit.

Anyu tehát nem érzékenykedik tovább és eltávozik. Hárman maradunk: a tanítónéni, az osztály és én.   Megkezdődhet a komoly munka. A tanítónéni tehát belekezd a megígért misébe, amely úgy szól, hogy a Hűvösvölgyben sétált, amikor egyszerre csak nagy, kövér esőcseppek kezdtek hullani az égből. (Az idei nyarat véve figyelembe, ez nem is olyan lehetetlen dolog.) A tanítónéni azonban még illusztrálja is az esőt, ujjaival kopog a padon, a kicsik utánacsinálják és csakhamar olyan zápor hangja hallatszik, hogy majdnem kinyitom az esernyőmet.

A mese azonban nem ilyen egyszerű, dörgés és villámlás is szerepel benne, ezeket is remekül lehet utánozni. A hangulat határozottan „viharos”, amikor a tanítónéni abbahagyja a mesét és újba kezd, amely a bejelentés szerint egy kisfiúról, Ottóról fog szólni. Az egyik ifjú honleány ugyan boszorkányokról szeretne mesét hallani, a tanítónéni azonban megköti magát és ragaszkodik Ottóhoz. Hűséges természet.

Az Ottó-mese azonban semmiképpen sem tud elkezdődni, mert egy piroskötényes hölgy kíváncsian érdeklődik: – Hogy hívják az Ottó másik nevét?

A tanítónéni kitalálja, hogy Ottó vezetékneve: Kovács, mire a piroskötényes hölgy csalódottan  megjegyzi, hogy akkor nem az ő Ottójáról van szó, mert azt Feld Ottónak hívják. No mindegy. A mese mégis csak elindul és az derül ki belőle, hogy Ottónak volt egy órája, amelyet leejtett, mire sírni kezdett és többször azt mondta, hogy ó-ó-ó! Itt fölényes leszek, mert én már tudom azt, amit a kislányok még nem tudnak: az „ó” lesz az első betű, melyet tanulni fognak. Jó ez az érzés, hiszen olyan ritkán lehet az ember fölényes a nőkkel szemben.

Egyszer azonban mindenféle mesének vége szakad. Ezúttal újabb csengetés tesz pontot a mese végére.. Kilenc óra van és ez annyit jelent, hogy a kultúra csarnokában végzett nehéz munkának mára végeszakad. A tanítónéni búcsúzik a kislányoktól, akik csakhamar kiözönlenek a folyosón várakozó szülőkhöz. Megpróbáltam néhány nyilatkozatot összegyűjteni az első benyomásokról. A nyilatkozatok a következők:
Szatmári Margitka: Ennyi az egész?
Gábor Juci: Hmmmm...
Rövid, de velős. Nem?

- sz. l. - (1938. szeptember 7., 7. oldal)

Már csak egy pont hiányzik

Nagyobb arányú lehetett volna az osztrákok elleni győzelem

Első: Magyarország 5 pont. 2. NDK 2 pont, 3. Ausztria 1 pont. Ez a helyzet a labdarúgó virágbajnoki selejtező csoportunkban négy mérkőzés lejátszása után. Hátra van még az október 9-i Magyarország–NDK találkozó és utána az NDK–Ausztria összecsapás.

Már csak a magyar és a német csapat van versenyben – Ausztria nem kerülhet a csoport élére. Az NDK is csak akkor lehet első, ha győz Budapesten és nyer Ausztriával szemben is. Magyarország számára október 9-én már egy döntetlen is elég a világbajnoki döntőbe jutáshoz.

Ezt az előnyös pozíciót a tavaszi három pont megszerzése után a Népstadionban az osztrákok ellen aratott vasárnapi 3:0 (2:0) arányú győzelem biztosította. Magabiztosan játszó magyar csapatot látott a 80 000-es közönség. A mérkőzés első pár percének kapkodó, ideges hangulatának elmúltával nem volt kétséges a magyar válogatott sikere, csupán a győzelem aránya lehetett vitás.

Az első gól mindjárt az 5 percben esett. – Nem messze a félpályától kaptam labdát – mondja el a gól történetét Bene. – Láttam, hogy Farkas teljes lendülettel rohan a kapu felé. Laposan, meredeken a kapu irányába küldtem a labdát. Farkas lefutva a hátvédjét rácsapott és pár lépés után a jobb alsó sarokba lőtt.

A 37. percben lett 2:0 az eredmény.

– Fister kihúzódott a balszélre – emlékszik vissza Fenyvesi Máté. – Matesz pontosan passzolt Fisterhez, én pedig bejöttem középre. Mialatt a kapu felé futottam, Fister bej ívelte a labdát, Albert az ötös túlsó oldaláról, majdnem az alapvonaltól fejjel visszacsúsztatta elém. Ott voltam egész a kapu torkában. Észrevettem, hogy Szanwald merre mozdul és akkor már csak a lábamat kellett odatenni a tökéletes passz elé.

A harmadik gól története. Előadja Albert Flórián:

– A 15. percben azt hittem, 11-est ítél a játékvezető a javunkra. A 11-es pont tájékán hárman lökdöstek egyszerre. Kilenc perccel később egy kevésbé „szigorú” faultért büntetőt adott a bíró. A 16-os oldalvonalának közelében cselezni akartam, de ketten is nyomtak, sőt még a lábamat is elhúzták. Jogos volt a 11-es! A büntetőt Mészöly biztosan vágta a sarokba. Még egy tizenegyest azonban már nem mert adni a bíró, pedig amikor a 29. percben két kézzel ellöktek és utána felrúgtak, jó két méterrel a 16-oson belül voltam, a játékvezető mégis kivitte a labdát a büntetőterületről. De sebaj, fő, hogy győztünk!

Nagyon biztos volt ez a győzelem. Nemcsak a 3:0-ás eredmény jelzi a fölényt; a mérkőzés képe alapján nagyobb gólaránnyal is nyerhetett volna válogatottunk.

Az első pár perc kivételével végig a magyar együttes irányította a játékot. Az osztrák támadások teljesen erőtlenek voltak (ebben szerepet játszott a magyar védelem is). Jellemző, hogy a második félidő 21. percében kapta Gelei az első lövést és rá fél percre a másodikat.

Növeli a győzelem értékét, hogy a magyar válogatott az első félidő 25. percétől tulajdonképp tíz emberrel játszott. Benének ugyanis kibicsaklottá a térde s bár jobb szélre állva tovább játszott, nem lehetett teljes értékű tagja a csapatnak.

Jól sikerült a válogatás erre a mérkőzésre. A csapat a két legjobb formában levő együttesre, a Vasasra és a Ferencvárosra épült, a többi klub összesen három játékost adott a válogatottba. Szerencsés húzás volt, hogy a két új játékost a Vasasból vette ki Baróti Lajos és az is, hogy az utóbbi hetekben nyújtott gyengébb játéka ellenére is megbízott Siposban.

Amikor a mérkőzés után megkérdeztük Barótit, kinek a játéka tetszett a legjobban, egyetlen szóval válaszolt: a csapaté. Valóban, a győzelemben mind a tizenegy játékot egyformán részes, mert mindannyian szívüket-lelküket adták a küzdelembe és mind a legjobbat szerették volna produkálni. Kinek jobban, kinek kevésbé jól sikerült ez.

Gelei két lövést védett – de azt remekül. A négy hátvéd az első perceket kivéve jól helytállt. Közülük Sipos szinte hibátlan teljesítménnyel lepte meg a közönséget. – Bántott, hogy az utóbbi hetekben nem úgy játszottam, ahogy szerettem volna. De bárki elhiheti, nem könnyű futballozni, ha minden erősebb rúgásnál, minden gyors rajtnál éles fájdalom nyilall az emberbe. Valamilyen izomsérülést szenvedett a hasfalam és csak a bajnoki pontok érdekében vállaltam a játékot. A múlt héten már rendbe jöttem és tudtam, hogy nem lehet baj.

Sípos mögött Mészöly sem maradt el. A két fedezet – Matesz és Fister – különösen az első félidőben játszott jól. Szünet után mindketten kissé visszaestek. Ennek ellenére nagy szerepük volt a sikerben; elsősorban Matesz kapott sok elismerést.

– Sajnos, keveset játszhatott együtt ebben az összetételben a válogatott – mondotta Baróti. – Mind a két játékos még többet nyújtott volna, ha alaposan begyakorolják a feladatkörüket.

A csatársor legjobbja Farkas volt. Akadtak hosszabb időszakai a mérkőzésnek, amikor csak neki lehetett passzolni, mert állandóan mutatta magát, labda nélkül is játszott. Albertre sem lehet panasz. Küzdött, szellemesen cselezett, pontosan passzolt. Legfőbb erénye azonban nem érvényesült: kihagyta helyzeteit – igaz, balszerencséje is volt. Fenyvesi is nagyon értékes tagja volt a csatársornak, Hirnschrodtot úgy hagyta ott, ahogy akarta és ismét szerzett gólt. Benét sérülése hátráltatta.

Ha az egész magyar csapat teljesítményét a mérkőzéstől elvonatkoztatva vizsgálnánk, akkor jó néhány hibát is fel lehetne fedezni a játékban. De helyesebb az adott szituáció alapján mérlegelni, s tény, hogy ez az osztrák válogatott nem követelt a vasárnapinál nagyobb teljesítményt a magyar együttestől. Egész valószínű, hogy egy jobban játszó csapat a mieinkből is jobb teljesítményt hozott volna ki.

Edi Frühwirth szövetségi kapitány egész derűsen fogta fel a vereséget. Negyedórával a mérkőzés után már nevetve beszélgetett a többi osztrák szakvezetővel. A játékosok sem voltak elkeseredettek.

„Óriási blamázs – tudósít a Welt am Montag –, csak a magyarok irgalmából kerültük el a teljes összeomlást”. A Presse szerint „a magyarok erőteljes, korszerű, szép futballt játszottak”. Az Express véleménye: „Csapatunk játéké az osztrák labdarúgás csődje volt. A magyarok különösebb erőfeszítés nélkül söpörtek le bennünket a pályáról.”

– Mi másra számíthattunk? – mondta Frühwirth. – Ha otthon kikaptunk, Budapesten sem várhattunk csodát. A magyar csapat feltétlenül rászolgált a győzelemre – de a harmadik gól jogtalan 11-esből esett. Mi mindenesetre levonjuk a mérkőzés tanulságait A vb-n nem vehetünk részt (a magyarok viszont biztosan ott lesznek), tehát van időnk arra, hogy átalakítsuk az osztrák válogatottat.

Jó lenne, ha Frühwirth jóslata beválna és csapatunk valóban elnyerné a csoportelsőséget. Válogatottunk valóban ott áll Anglia kapujában és amint a vasárnapi mérkőzést végignéző NDK válogatottak is megjegyezték: nem sok lehetőséget látnak, hogy megtörjék a magyar csapat kitűnő sorozatát, de azért a harcot nem adják fel. A vasárnap krónikájához tartozik, hogy a két ifjúsági válogatott az előmérkőzésen 2:2-ne végzett. Az osztrák csapatban az idei, a magyar együttesben a jövő évi UEFA-torna játékosai szerepeltek.

Zsolt Róbert (1965. szeptember 7., 6. oldal)

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!