Félt a válogatott meccse előtt a csapatkapitány

Ruffy Péter interjúja Sipos Ferenccel 1965-ből.

Négy magyar ember a lánc­korláton kívül áll. Nem beszélnek. Hallgatva néznek. Nézik Ferit.

A masszőrnek megmutatta, hol merevek az izmai, Vinko­vics tanácsokat adott Később felöltözött, átment a csapat tagjaival reggelizni a Sport­csarnok-étterembe. Közben arra gondolt: „Csak merjek. Ne féljek”. Reggeli után a Kisstadionban végignézték a női kosárlabda-mérkőzést, ti­zenegykor pedig részt vettek Baróti Lajos játékosértekezletén.

– Én már sok értekezleten voltam, de milyen lehet egy játékosértekezlet?
– A függőleges fémtáblán kék és piros színű mágneses bábuk mozognak. Baróti Lajos vitázik és magyaráz, s köz­ben mozgatja a bábukat, hogy lássuk: ki és hol sebezhető, milyen esélyeink vannak, hol, mikor és hogyan lehet lecsap­ni? Mindenki nézi a bábukat. A fémtábla olyan, akár a pá­lya. Mindenki tudja, hogy mindez játék. De mindenki arra gondol, hogy valóság le­het. ötven percig néztük a bábukat. Vitatkoztunk.

Tizenkettőkor megebédelték, a labdarúgók tojásos erőlevest ettek, kis natúrszeletet krumplipürével, egy süte­ményt, kompótot, de a süte­ményt és a kompótot sokan nem fogyasztották el.

Ebéd után a telefonhoz hív­ták. A menyasszonya jelent­kezett. A menyasszonya is félt. De vigasztalta. Kérte, hogy vi­gyázzon.
– A meccsekre nem jár?
– Nem engedem. Rossz for­mában vagyok, valaki meg­jegyzést tesz, ő hallja, mert a szomszédban ül és...

Ebéd után lefeküdt és elaludt. Háromnegyed kettő­kor ébresztették föl. Megnéz­ték az ifjúsági csapatok mér­kőzését, azután levetették a melegítőt, fölvették a dresszt és kifutottak a pályára. Az emberek nézték.
– Ez édes érzés vagy kö­zömbös?
– Édes. Kifutni a legjobb.

Van benne valami a római gladiátor meghajlásából az aréna közepén. Vagy a fényes pillanatból, mikor a torreádor a színre lép és mulétájávai suhint a nép felé. Heming­way írta le a legforróbban a torreádort.
– Meddig fél a labdarúgó?
– Még néhány pillanatig. Megindul a játék. A félelem elszáll. Hirtelen száll el. Eltűnik, megfeszített figyelem lép a helyébe. Ki rúgja gyor­sabban a labdát? Mi vagy ők? Egyetlen gondolat foglalkozta­tott. Menteni a magyar kaput.
A taps közömbös. Minden más közömbös. Egy a fontos. Kitalálni: az ellenfél mit akar? Hogyan akarja és mi­kor? Hogyan fut föl? Hogyan bontakozik ki egy támadás? Miből?
A tapsot különben sem sze­reti. Nem kedveli, ha dicsé­rik. A gratulációkat nyomasz­tónak tartja. Annak örül, ha azt mondja valaki: jól van. A jól van több, mint a ragyo­gó. A dicséret jelzőiben mér­téktartón szigorú.

– Gyűlöli az ellenfelet?
– Van gyűlölet. De csak a klubmérkőzéseken jön ki. A nemzetközi mérkőzéseken nem. Nem gyűlölök senkit.

A szurkolók lesik az alkonyi homályban. Kék óra van. Az a francia l’heure bleu, amely az estét előzi meg.

– Sört? – kérdi.
– Sört – felelem.

Töményt nem fogyaszt, a bort nem kedveli. Sört iszik.
– A többit tudja.

Hatkor megmosakodtak, lezuhanyoztak, hazamentek, átöltöztek és nyolc órára a Gundelban rendezett bankett­re bementek. Megvacsorázott, három üveg sört ivott, este ti­zenegykor hazament. Egyedül lakik.

Öt testvére van, egy lány, négy fiú. Mind az öt fiúból labdarúgó lett. Futballista volt a legidősebb testvére, a Józsi is. Józsi később orvos lett, régen a Hajnal-klinikán dol­gozott, kórházi főorvos vidé­ken.

– Honnan indultak el?
– A Ferencvárosból. Volt idő, mikor öt Sipos-fiú rúgta a grundon a rongyot.

Rongylabdával kezdték.
– A mama melyik fiát sze­reti leginkább?
– Pistát.
– Hol játszik a Pista?
– Elment. Franciaország­ban él.
– Miért ő a legkedvesebb?
– Mert a legkisebb. A ma­ma mindig Pistáról beszél.
– Meglátogatta már?
– Nem. Elvan az unokák­kal

Nem olyan embernek né­zem, aki naponta tör össze egy Opel Rekordot és hetenként fogyaszt el egy kislányt A kapitány gyengéd ember s gondolkozni szeret.
– Mit kedvel a legjobban ebből az országból?
– A Kis-Dunát, Ráckevét. A magányt. Horgászni szok­tam.
– Melyik írót szereti?
– Berkesit. Ismerem is.
– A külföldiek közül?
– Hemingway. Őszintén, tisztán és egyszerűen írt

Jó fogalmazás.
– S ez a legtöbb?
– Nem tudom. Ez a jó.

Nem gladiátor. Kissé érzékeny is. Ha valami hibát csinál, elbújik a világ elől bezárkózik a lakásába és mar­ja magát Az a legrosszabb, ha a másik tíz nem szól. Ha szólna, szidná, könnyebb vol­na. De nem szóL Ilyenkor el­bújik.

– Ön, az irigyelt férfi, bol­dog ember, csak kissé boldog; vagy egyenesen boldogtalan?
– Teljes boldogság nincs. Ilyenről csak az beszél, aki nem ismeri az élet értelmét.
– És mi az élet értelme?
– Meg lehet találni, csak keresni kell. Egészen biztosan meg lehet találni. A boldogság pedig? Nézze, itt van a szám­sor.
– Milyen számsor?
– Akármilyen. Van a szám­sornak vége?
– Nincs. .
– Minden számnál van egy nagyobb szám.
– Van.
– No, ez ilyen;

Sört? Sört.
– Boldog vagyok, ha a pályára kiszaladok. De ettől mennyi ideig vagyok boldog? Néhány pillanatig. Boldog voltam, amikor bekerültem a válogatottba. De meddig? Megszoktam, hogy válogatott vagyok. A számsor, mondom, végtelen és ismeretlen. Másnap már másra törekszem, és mástól szeretnék boldog lenni.
– Minden szakadatlan és végtelen?
– Minden.
– Álljunk meg ebben a megállás nélküli küzdelemben. Ebben a pillanatban mitől len­ne boldog?

Mosolya fanyar. Az egész arc kissé fanyar.
– Szeretném berendezni ráckevei kis házamat. Van egy motorom, ahhoz szeretnék egy csónakot szerezni és min­den héten egy napot kint töl­teni egyedül.
– Jó egyedül?
– Víz, nád, füzek. Az a leg­jobb.
– S ha megvalósulnak a tervei, boldog lesz?
– Mondtam már, hogy...

Kigyullnak a villanyok. Eltört a szép kék óra.
– Ha ön író lenne és a másik labdarúgó és meg akar­ná ismerni, mit kérdezne tőle?
– Nem kérdeznék semmit. Beszélgetnék vele.
– Mi volt este, otthon?
– Délután kaptam egy sípcsontrúgást s az ágyban so­káig borogattam a lábamat. A csonthártyasérülést hideg, vízzel kell borogatni.
Anatómiát is tanul.

Ruffy Péter (1965. szeptember 19., 9. oldal)

1938. szeptember 19-én nem jelent meg a Magyar Nemzet.

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!