Negyvenezer ember nevében
Negyvenezren, vagy ennél is többen szorongtunk vasárnap délután az Üllői úti sporttelep nézőterén. Negyvenezren, akik a szerencsés kiválasztottak voltunk azoknak az ezreknek a szemében, akiknek már semmi árért sem jutott jegy és akik kintrekedve, a sporttelep kerítésén áthullámzó „hangjátékból” igyekeztek ellesni a pályán történteket... Bizony, negyvenezren a nézőtéren, tízezren a kerítésen túlról és sok-sok tízezren a rádió mellett szorongva, egyetlen közös, nagy várakozástól lelkesítve készültünk fel ezen a szeszélyes, borús-napsíütéses vasárnap délutánon – mit tagadjuk? – a Ferencváros harmadik kupagyőzelmére. Mindenki az elkövetkező mérkőzésről beszélt, már napok óta ez volt a társasági „téma” és a „cseh kérdés” mellett erről írtak legtöbbet az újságok is. Soha még ilyen „kereslet” nem volt Budapesten és széltében-hosszában azon sopánkodtak az emberek, hogy miért nincsen legalább egy 50-60 ezer nézőt befogadó stadionunk, mert legalább ennyien volnának kíváncsiak a vasárnapi mérkőzésre? Vidékről is özönlött a nép, Prágából és a megszállott Felvidékről ezernyien jöttek el szurkolni a cseh csapat mellett és ellene és az angol lordok házának egy itten időző előkelő tagja azzal a kéréssel fordult e sorok írójához, hogy jegye ugyan nincsen, de akár egy állóhelyről is végig szeretné nézni a mérkőzést, mert ő már olyan sokat hallott a magyar futballistákról! ... Kivittük az angol urat és bepréseltük a negyvenezres tömegbe, talán negyvenezer és egyediknek. A délelőtt még viharfelhős ég is kiderült, kisütött a nap és amikorra a piros-fehér csehek és a zöldinges ferencvárosi fiúk párosával befutottak az Üllői úti pálya zöld gyepére, mi negyvenezren diadalmas ujjongással köszöntöttünk benneteket ferencvárosi fiúk: – Hajrá Fradi! ... Hajrá Fradi! ...
