Augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, ebből az alkalomból pedig múltidézésbe fogtunk. Keressék mindennap a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott napi számból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.
Gyors segítséget egy hatgyermekes anyának, aki istállóban lakik a gyermekeivel
Az Egészségpolitikai Társaságban, ahová tízével, húszával érkeznek naponta az ország különböző részéről a segítséget kérő és segítséget váró levelek, a legsürgősebben megvörösceruzázott levelek közül halásztam ki egyet. A családvédelmi törvény közvetlen küszöbén, a családi munkabér, a fokozott anya- és gyermekvédelem és az örökösödési törvény megreformálása előtt talán nem lesz érdektelen közelebbről megnézni ezt az esetet.
Budafok-Kelenvölgy. Keresem a Kovács utcát, se senki sem tudja merre – csak amikor a sokgyerekes Sárköziné után érdeklődöm, jut eszébe két mezítlábas kis fickónak, lehet, hogy Kovács utcának hívják azt a helyet, ahol laknak.
– Így hiúsult meg a Fradi kupagyőzelme
– Zöldségest kértek, talponállót kaptak
– Emberölő szekta garázdálkodott az Alföldön
– Alberték esélyt sem adtak Ausztriának
– A téeszelnök kijárási tilalmat hirdetett
– Összevonták a két falut, hogy végrehajthassák a nagy tervet
– „A régi világ? A muzsikálható, gavalléros magyar világ? Az ma már úgysincs”
– Forradalmár taxisoktól tarthattak a budapesti utasok
– „Szocialista haladás”: rá sem lehetett ismerni a palóc falura
– Így változtatta meg a zalaiak életét az olajkincs
Az utca nem nagy. Zöld libalegelő, kétfelől összefut a poros út és amott elhanyagolt, rozoga épület áll egymagában. Csak az az egy ház van az egész utcában.
Szántóföldön kell keresztülbotorkálni, egymáshoz ragasztva kamrák, pajták; szennyes szappanoslé folyik az udvaron, teknő a ház előtt, mosnak. Általában mindenféle életmegnyilvánulás itt történik az udvaron, lévén a ház tiszteletreméltó ököristállók egymásutánja. Abban laknak most az emberek
Az egyik lakó Tischner Ferencné, aki házmester is egy személyben, elszalaszt Sárközinéért egy gyereket.
A lakás, amennyiben lakásnak lehetne nevezni ezt a négyszögletes, penészes odút, amelyben megáll a levegő, egyetlen helyiség. A savanyú, fülledt szag megcsapja az ember orrát – kint ragyogó napsütés, kora őszi, langymeleg a levegő.
Egy tűzhely, egy asztal, valami olyan kredencforma, egy babaágy és egy nagy ágy. Széket nem látok egyet se. Szőke, szeplős, rongyos, vékony kislány és zömök, kerekfejű, kedves kisfiú van a szobában.
– Hol alusztok – kérdem.
– Az ágyban. Másik ágy is van – mutat rá a babaágyra. Tehát heten a nagy ágyban és a babaágyban.
Sárköziné sovány, elgyötört arcú, agyondolgozott teremtés, nehezen, furcsán szedi a lélegzetet, a nyaka deformált. Színehagyott kékfestő ruha rajta, kendő a fején. Ahogy meglát, szalad az asztalfiához az írásaiért. Szépen rendberakott írásköteggel jön vissza.
– Mi az ura?
– Kőműves volt, most halt meg az dién márciusban, a háborúban szerzett bajban: szervi szívbaja volt, azt mondták az orvosok.
– Hol halt meg, melyik kórházban?
– Itt, a lakásban.
– Hány gyereke van?
– Hatan vannak, két és féléves a legkisebb, tizennégy a legidősebb. Az fiú. Ismétlőiskolába jár.
Özv. Sárközi Jánosné odamegy a babaágyhoz, feltakarja rongycsomót, a valamikor piros babadunnát, ökölbe szorított kézzel, maszatos, pici lány fekszik a dunna alatt. Az anyja óvatosan betakarja. Kint ragyogóan süt az Isten napja, de idebent nyirkos, kellemetlen a levegő.
– Mennyit fizet a lakásért?
– Havi tíz pengőt. Fizettük is, amíg az uram élt, rendesen, de mostmár nincs miből. Ki akarnak tenni bennünket, 45 pengőt keresek egy hónapban, három helyre járok takarítani érte. Éjjel meg stoppolok.
Az épület egy része azelőtt gombgyár volt, meg tehénistálló. Most emberek laknak benne. Pince, padlás, konyha – mesebeli álom. Kút van messze a telek másik végében. És egyéb mellékhelyiségről talán ne is beszéljünk...
Budafok városától éppen kint van egy tisztviselő, akit a város küldött ki az EPOL sürgős megkeresésére. Az illető odafordul hozzám és csendesen azt mondja, hogy nagyon rendes emberek lehettek a Sárköziék, nem jártak a város nyakára, mert én nem tudok róluk, most vagyok kint először.
– De valamit csak kapott a várostól Sárköziné?
– Hogyne, kaptunk háromszor vagy négyszer fűtőanyagot, aztán, amíg az uram élt, vagy kétszer pénzt is. A kisebb fiam cipőt és a nagyobbik most két éve ruhát.
– Mit szeretne, mi a kívánsága, Sárköziné?
Sárköziné összeteszi a két kezét: – Hogy az Isten is áldja meg, vigyék árvaházba ezt a hat gyereket, mert én már nem bírom, már dolgozni sem tudok rájuk, a tisztiorvos úr, akihez injekcióra járok, azt mondta, hogy bizony beteg vagyok.
Sárközinének tele könnyel a dióbarna szeme. És a keze,a két szegény, görcsös, kimosott keze... reszketve gyúrja a két kéz egymást, a bogos ujjak görcsösen kapcsolódnak egymásba. És a lúgtól ázott, fölmart kézen ott csillog a karikagyűrű.
Észreveszi, hogy nézem a gyűrűt. – A karikagyűrűm... azt nem adtam. Akármi van, ezt megőriztem.
Sárközi Jánosék több mint hét éve laknak kint Budafokon. Adót nem fizettek, mert hiszen szegények, tehát a budafoki illetőséget nem kapták meg. Budafok városának különben sincs árvaháza. Nincs a gyerekeket hová tenni.
Sárközi János viszont a születési bizonyítványa és a katonakönyve szerint budapesti születésű, a gyerekei tehát e révén budapesti illetőségűek. Özvegy Sárközi Jánosnénak villanyosra sincs pénze, hogy bemenjen Budapestre és azt a tortúrát, ami ma egy illetőségi bizonyítvány megszerzéséhez kell, nem tudja kijárni.
Sárközi Jánosnénak hat szép, egészséges gyereke van – talán egy kis jóakarattal el lehetne tekinteni a hivatalos formaságoktól és ezeket a gyerekeket hosszú procedúra nélkül is Budapest székesfőváros valamelyik árvaházába be lehetne juttatni.
Annál is inkább, mert – dr. Káldor Adolf, Budafok városának tisztiorvosa szerint – Sárközi Jánosnénak szervi szívbaja van, amely a tisztiorvos följegyzései között asthma cardiale jelzéssel szerepel.
I.M. (szeptember 15., 11. oldal)
Liget a sívó homokon
A dunakeszi ivóvíztársulás történetéből
Sívópuszta volt, amikor elkezdték. Ennek most éppen tizenhét esztendeje.
Kiszolgált vasutasok kapták a telket a sívó homokon, dunakeszi határában, az alagi repülőtér és lóversenypálya szomszédságában. A település „vegyes lakosságú”. Főmérnöktől főtanácsosig, segédmunkástól szakképzett férfifodrászig, mindenféle szakma képviselői űzik itt a kiegészítő, testmozgásként választott ipart: a földművelést. Addig-addig túrták, gyömöszölték a homokot, húztak kerítést, ültettek gyümölcsfát, építettek, hogy egy szép napon valóban ligetté változott.
A történetet csak hallottam; az első telepesek beszélték el. A ligetet – láttam. Most néhány napja, az alagligeti üdülőtelep vízügyi közösségének ünnepi helyszíni bejárása alkalmából. A Dunakeszi Szabadságligeti Ivóvíztársulat meghívott a telep vízhálózatának elkészülte alkalmából. Hogy lennék krónikása e nagyszerű tettnek.
A bejárást – jókora terület ez a ligetnek becézett, volt sivatag – becsülettel véghezvittem. Meneteléstől elszokott lábam lázadozott, de a szemem tágranyílt. Jófajta emberi munka, sokszínű képét rögzítette lencséje. A gyümölcsöskert ősszel a legpompázatosabb. Az ember szürkülve készül a télre. Ezek az emberek lobogtak. Arcuk visszafénylett a szeptemberi napsugárnak. Olyan hőfokon, hogy már-már zavarba jöttem, melyik közülük a primér hősugárzó.
Okom volt a kételkedésre, okuk volt a sugárzásra: 197 nap alatt, nyolc kilométer hosszúságban saját vízhálózatot teremtettek. Ez volt eddigi legnagyobb hőstettük. Tizenkét közkút és harmincnégy csap biztosítja 1965 őszétől kezdve 528 család ivóvizét; 13 000 gyümölcsfa öntözését és a telep védelmét.
A homoknál is nagyobb akadállyal birkóztak évekig. Azt már legyőzték, amikor a másik még mindig nem ismerte el létezésüket. A dunakeszi tanács ugyan szedte a birtok után járó községfejlesztési adót, de vissza nem adott belőle semmit. Nem ismerte el, nem vette tudomásul egyenrangú félként a homokon nőtt ligetet. Idegen testnek érezte. A két nagyüzem: a Konzervgyár és a Mechanikai Labor pedig elszívta az amúgy is gyéren csordogáló, életet jelentő vizet. A pesti telepesek – bár szégyellték volna megfutamodásukat, és ebben egyek voltak – egyetlen közös feladat teljesítésére sem vállalkoztak addig.
– Jó napot, szomszéd... Hogy van, szomszéd? – ennyi volt a kapcsolat köztük, amikor Csaba Ferenc MÁV főtanácsos, a mostaninál jóval kevésbé ünnepélyes külsőségek között elkezdte a telepbejárást. Híveket toborzott volna egy vízügyi közösséghez.
Így kezdődött a közelebbi ismerkedés. A körülhordozott papírívet a telepesek 67 százaléka aláírta. Ez colt az első lépés. Másfél millió forint gyűlt össze. És negyed év múltán – víz fakadt a homokból.
A mondás azt tartja, hogy a bor összemelegíti az embereket. Az alagligeti telepesek példája bizonyítja, hogy a víz is meg tudja tenni ugyanezt. Csak a megfelelő helyzetben, pillanatban kell használni. A mi embereink nagyhirtelen úgy összemelegedtek például, hogy ma már 130 tagot számláló – szőlészet; és gyümölcs- termesztési szakcsoport kerekedett belőlük. Az elnök, Csaba Ferenc szerint ez a szám hagyott rövidesen kétszázra emelkedik majd.
Körülbelül félmillió forint az az összeg, amit ebben az évben megtermelnek. Kóstoltam Hajváczky Lajos férfifodrász szilváját, kiváló. Déry Sándor őszibarackját: vetekszik a budaörsivel. Ettem az elnök termesztette almát: a Nyírség vállalná. Még exportra is.
A telep s ami rajta történt, mindenképpen és több nézőpontból is érdemes a szociográfiai vizsgálatra. Miféle vágy hajtotta ide ezeket a jobbára életük delét elhagyó pestieket? Mennyi ebben a kései rousseauizmus, a „vissza a természethez” alapkívánsága, és mennyi a közben nőtt nagyváros taszító hatása? ... Mennyit segített a homok és mit a víz, hogy ez a heterogén elemekből verődött laza együttlét végül is szoros közösséggé kovácsolódott. Vagy a legmodernebb felfedezés, a „Do it yourself” – a „csináld magad!” – elveinek szelepei nyílnak-e ki akkor, amikor Budapesttől 25 percnyi vasutazás után 528 család a hétnek legalább másfél napján nekiesik földnek, fának, téglának, hogy a természetadta tájnak új arcot formáljon?
A sok kérdésre sok válasz lehetséges. És mindnek alján — mint lombikban a párlat — egy kevés igazság. Engem egy fogott meg: az emberi energia legyőzhetetlensége, ha többen egyszerre, együtt igazán akarják, amire – ki tudja, miért – elszánták magukat.
Csillag István (1965. szeptember 15., 5. oldal)
Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!
