Augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, ebből az alkalomból pedig múltidézésbe fogtunk. Keressék mindennap a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott napi számból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.
Bilicsi Tivadar a Lamberth Walkról
– Halló, itt a Magyar Nemzet!
– Halló, itt Bilicsi Tivadar!
– Művész úr, mondja el, milyen az az új tánc, a Lamberth Walk, amit ön fog bemutatni a pesti közönségnek az „Angyalt vettem feleségül” előadásán? Kitől tanulta?
– Bob Graytől – szerettem volna... Ő tanítja be ugyanis a Vaszary-vígjáték táncszámait. Velem azonban semmire sem ment. Hiába volt minden igyekezet, erőfeszítés Roppant szégyelltem magam, mert a partnerem, a kis Szende Bessy viszont annál nagyszerűbben járta! Hallatlanul neki voltam már keseredve, amikor elválaszthatatlan rossz szellemem, Pataki Miklós azt a tanácsot adta, hogy menjünk el valami mulatóba s ott tanuljuk meg – privát szorgalomból. Így is tettünk. A tánc már megy – és a jó pap holtig tanul...
– Nehéz?
– Nem tudom. Ott alig mentem parkettre, máris ment. Először az oj-oj kiáltozás, ami elengedhetetlen, azután a séta. Az én tapasztalatom az, hogy ezt vagy tudja az ember, – már azt, hogy tudja, – vagy nem, de ekkor nem is fogja soha megtanulni.
– Valami egyéb újság?
– Énnekem? Ugyan mi lenne? Filmezni fogok Zilahy Süt a nap című vígjátékában és valószínűleg én játszom a János vitézben Bartolót, az udvari csillagászt De, semmi érdekeset nem tudok. Talán majd legközelebb!
(1938. szeptember 17., 13. oldal)
A Lambert Walk 1939-ből
Nem tesz semmit
Zuglóból Budára kellett sietnem, csúcsforgalmi időben. Sosem érek oda, keseregtem magamban, arra gondolva, hogy a szerkesztőségtől hazáig – holott mindkettő a Belvárosban van, közel egymáshoz – húsz percig tart az út, akár autóbusszal megyek, akár villamossal, akár pedig gyalog. Mennyi ideig tart majd ez a négyszer-akkora út?
Nem egészen negyven percig tartott. Csodálkozva néztem az órámat, amikor elcsigázottan kiléptem a buszból a friss hegyi levegőre és azon töprengtem, ha ilyen jól sikerült ez az út, miért éreztem én mégis rossznak? Miért is rossz a budapesti közlekedés, ha jó?
Vannak, persze, nem tagadom, valódi problémák a közlekedésünkben, egyik-másik megoldása nem kis nehézségekbe ütközik. Akad bőven olyasmi is, ami apróság, szinte semmiség, magán a közlekedésen nem is változtat semmit, csak az változik meg általa, hogy milyennek érezzük a közlekedést. Az idő, például, nem mindig érződik annyinak, amennyit az óra mutat; gyakran van így a közlekedésben is, hogy nem is tartott soká az út, mégis, a kellemetlensége miatt, végtelen hosszúnak érezzük.
Mert – például – oktalanul kellett várakoznunk. A fő vonalakon már aligha lehet sűríteni a forgalmat, de lehetne egyenletesebbé tenni. A kettős megállóhelyek jó része a csuklós vonalakon kiment a divatból; de mivel a közlekedési lámpák miatt olykor mégiscsak két kocsi szegődik egymás nyomába, szakaszossá, rendszertelenné válik a forgalom. S az ilyesmi tetéződik: amikor egy autóbusz már-már utoléri az előzőt, megkevesbedik a fölszállók száma, az utána jövő kocsi meg lemarad, mert akkorra sokan összegyűlnek az állomáson, emiatt késik ez a kocsi, hátramarad az utána jövő elé, s ez így megy végtelen láncolatban.
Meg az átszállás. Sorba állunk. Jön egy kocsi, nem a miénk, a fölszállók rajtunk nyüzsögnek át, félreállunk, fölbomlik a sor. Jön egy autóbusz, kicsit előre áll, a sor eleje megugrik, mire odaérnénk, megtelt a kocsi, indul. Jön a következő, ez most hátrább áll meg, kezdődik az „utolsó pár előre fuss” című közlekedési társasjáték.
Végre fönn vagyunk az autóbuszon. Hőség, rossz levegő. Ugyan miért nem lehet egyszer már megnyugtatóan megoldani a szellőztetést? A szakembereknek talán hosszabb tanulmányutat kellene tenniük a forró égövi országokban, hogyan szellőztetik ott a közlekedési eszközöket? Miért nem lehet a kocsi egész légterét frissíteni, netán pormentes szellőzőt tenni az utastér oldalfalára is...?
És a motorzaj! Egy valamire való pesti autóbusz olyan zajjal közlekedik, hogy a turbógenerátoros repülőgép kismiska hozzá képest! Az ismerősök némán ülnek egymás mellett, a szerelmesek ordítva suttognak. Csúcsforgalmi időben viszonylag szűk és nagy forgalmú utcákon – például a Kossuth Lajos utcában – a járdákon sem érteni egymás szavát. Lehet, ez konstrukciós probléma, a tervezőknek még sokat kell fáradozniuk, amíg halk szavú, jól szigetelt motort tudnak létrehozni. De hogyan lehetséges, hogy nem mindegyik motor bömböl ennyire? Talán csak nem az adagoló beállításán, a sebességváltó kezelésén s néhány más apróságon múlik?
Meg a kipufogón. Nézzünk meg egy forgalmas pesti utcát: az autóbuszok és teherautók, mint kezdő gőzmozdonyok, füstölögnek. Megkérdeztem egy hozzáértőt, mitől van ez. Azt mondják, a konstrukción is javítani kellene, aztán másképp beállítani az adagolót, de legfőképpen gondosabban finomítani az üzemanyagot. Ugyan, csodálkoztam, s miért nem teszik? Vállat vont: talán azért, mert azonos mennyiségű alapanyagból így több üzemanyagra telik. De, vetettem ellen, ez a látszólagos haszon elvész a tényleges üzemanyagfogyasztásban. Persze, szólt a válasz, s nemcsak ott, hanem például a motorok lomhaságában is, de ezek a dolgok már másnak a számláján jelentkeznek. Éppen úgy, mint a kormos-füstös közlekedés miatt gyorsan feketedő házfalak, a város rossz levegője, a nyitott ablakon a lakásokba beáradó piszok mind-mind másnak a gondja, nem az olajfinomítóké, nem az adagolót beállító szervizé.
Ezek az apróságok természetesen a közlekedés alapproblémái szempontjából semmit sem tesznek. Se kevesebb, se több nem lesz ettől a jármű a pesti utcán: A tényleges menetidő sem változik, legalábbis nem lényegesen. Csak ez utas szubjektív érzése, ha szabad így mondani: pszichológiai reagálása változik meg. Kellemesebben érzi magát, rövidebbnek tűnik az út. S azért ez sem mindegy.
Lehetne még egyebet is fölsorakoztatni, olyasmit, ami már. nem ennyire jelentéktelennek tűnő probléma. Itt van például a menetsűrűség kérdése a nem főútvonalakon. A nemrég felavatott Jubileumi Parkban jártam. Kérdem, elegendő itt az autóbuszforgalom? Ó, igen, mondták, húsz percenként közlekedik a huszonhetes. Amerre mentünk, a megállóknál mindenütt nyolcán–tízen várakoztak már.
Moszkvában kitűnően beváltak az úgynevezett céltaxik. Nyolc–tízszemélyes mikrobuszok ezek, ha nagyjából ennyi utas összeverődik, ide-oda közlekednek meghatározott útvonalon, például a Lenin-hegyről a belvárosba, vagy a Puskin térről a Moszkva áruházhoz. Gyors, fürge kocsik, valamivel drágábbak, mint az autóbusz, de sokkal olcsóbbak, mint amennyibe a taxi kerülne.
Ilyen céltaxi elkelne Budapesten is jó néhány. Csúcsforgalmi időben a legforgalmasabb központi vonalakon közlekedne; akinek sietős a dolga, megérné a kis költségtöbblet, hogy az autóbusznál jóval hamarább célhoz érjen. A csúcsforgalmi időn kívül pedig ezeket a kisbuszokat arra lehetne fölhasználni, hogy a mellékvonalak forgalma megjavuljon. A hegyi és lakótelepi vonalaknál ilyenkor az a fő baj, hogy igen ritkán közlekednek a járatok. Érthető, hogy a nagy kocsi viszonylag ritkán telik meg. De a nyolc–tízszemélyes fürge kisbusz sűrűbben is járhatna, és ugyanazt a távolságot hamarább is megtenné. Két legyet egy csapásra. Sőt, még egy harmadik is beszámítható: mert ha ilyen céltaxik közlekednének a Nagykörúton, a Keleti és a Móricz Zsigmond körtér, a Városliget és a Moszkva tér között, s más hasonló forgalmas útvonalakon a csúcsforgalmi időben, a taxiállomásokon topogva kocsira hiába váró emberek bosszankodása is megkevesbedne.
Végtére ezek javítanák is valamelyest a közlekedést, nemcsak az utasok érzése szerint, hanem valójában is. Ne mondjuk rá egyikre sem, hogy kis ügy ez, nem tesz semmit.
S reméljük, az autóbuszvállalatról sem kell azt mondanunk; nem tesz semmit...
Zay László (1965. szeptember 17., 1. oldal)
Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!
