Zöldségest kértek, talponállót kaptak – egyre égetőbb probléma lett az alkoholizmus

Illés Sándor riportja 1965-ből.

Augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, ebből az alkalomból pedig múltidézésbe fogtunk. Keressék mindennap a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott napi számból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.

A harmadik pohár után

A múltkor vezércikket írtam az alkoholizmusról. Nagyon sok levelet kaptam az olvasóktól, akik két táborrá szakadtak. A józanabbak helyeselték az alkoholellenes intézkedéseket, a másik tábor egyenesen feltette a kérdést: „Maga talán nem iszik?”

– Emberölő szekta garázdálkodott az Alföldön

– Meghódította Prágát a Fradi

– Alberték esélyt sem adtak Ausztriának

– A téeszelnök kijárási tilalmat hirdetett

– Összevonták a két falut, hogy végrehajthassák a nagy tervet

– „A régi világ? A muzsikálható, gavalléros magyar világ? Az ma már úgysincs”

– Forradalmár taxisoktól tarthattak a budapesti utasok

– „Szocialista haladás”: rá sem lehetett ismerni a palóc falura
– Így változtatta meg a zalaiak életét az olajkincs

A további bejegyzéseket itt olvashatja.

Nem erről van szó. Hanem arról, hogy egyre emelkedőbb tendenciát mutat az alkoholizmus, s ennek egész életünkre súlyos egészségügyi, társadalmi és gazdasági kihatásai vannak. Arról van szó, hogy Budapesten például a lakosság kiadása méterárura és konfekcióra ma már ugyanannyi, mint az alkoholra. Egy kimutatás szerint a fővárosban a következőképpen emelkedett az alkoholfogyasztás: égetett szeszből tavaly 10 százalékkal több fogyott, mint az előző évben (összesen 40 944 hl), borból csaknem 12 százalékkal (420 419 hl), sörből csaknem 3 százalékkal (958 085 hl) és likőrből 9 százalékkal (142 922 hl).

De ne csak a kimutatásokra támaszkodjunk, sokkal többet mond ennél a valóság. Elegendő, ha bejárjuk néhány nagyobb üzemünk környékét. Kezdhetjük mindjárt a Nyugati pályaudvarnál, a Váci út elején. A rossz hírű Ilkovics-büfé eltűnt ugyan, de akad helyette más ivó-lehetőség. Ott van mindjárt a Sabária, amely azért nyílt meg, hogy kulturáltabb környezetet biztosítson azoknak, akik egy-két pohár ital mellett szórakozni akarnak. Ma már sokszor alig lehet beférni az ajtaján, annyian toporognak az ivórészben, ahol sörösládák halmaza emelkedik. Egyáltalán nem kulturált környezet benyomását kelti.

Továbbmenve a Váci út 16. szám alatt újabb talponállót találhat a „szomjas” ember. Azelőtt ez kisvendéglő volt. Fehérterítős asztalokkal. Ma itt is sörösládahalmaz, részegen dülöngélő vendégek, akik között nők is szép számmal akadnak. – Így többen elférnek! – mondja a pénztárosnő. – A futó vendég nem szereti az asztalt.

Sorra nézem, mi van a poharakban. Két fiatalember sört iszik, egy szemmel láthatóan már illuminált állapotban levő ember pálinkát. A többiek bort. Délelőtt 10 óra: húszan vannak.

A Pannónia és a Katona József utca sarkán: talponálló. A Dagály utcát szinte megszállták a vendéglők, italboltok, talponállók. A sarkon Sörkert. Mellette bisztró, néhány lépéssel odább a 7-es számú házban presszó, amelynek ajtaja fölé ki van írva: Minőségi borok. – Az utcán isznak, lökdösődnek, trágár szavakat kiabálnak, s lerészegednek az emberek itt mindennap! – mondja egy idős asszony. – Valamit csinálni kellene!

Valamit tenni kellene valóban! A Lehel utcai sarokra zöldségesboltot kértek a környék lakói. Talponállót kaptak. A Béke utca 5. szám alatt halászcsárda. Szemben vele a 4-es számú házban talponálló. Nem sok ez?

A fővárosi tanács legutóbbi ülésén szóvá tették, hogy a XIII. kerületben, a nagyobb üzemek környékén levő eszpresszók rendszerint már hat órakor kinyitnak. Mérik a munkába érkező embereknek a féldeciket.

Egy kimutatás: az ittasságból eredő balesetek száma az üzemekben 20 százalék.

A KGM határozatban rendelte el üzemeiben a szonda használatát. A Ganz-MÁVAG-ban például 1965. január elseje óta az ittasgyanús 52 dolgozóból 44 volt alkoholos. Ezeket hazaküldték és igazolatlan mulasztásként könyvelték el napjukat.

A Láng Gépgyárban azt mondták a rendészeti osztályon: – Mi is bevezettük a szondázást, s 64 dolgozó közül 8 volt alkoholos. Ezeket hazaküldtük. Azóta se alkalmazzuk a szondát. Drága dolog, kérem. 13 forint egy szonda. Ha csak száz szondát használunk fel, az már 1300 forint. Persze, az emberélet többet jelent, nem azért mondjuk.

Több üzem arra hivatkozott, hogy nincs elegendő szonda. Felhívtuk a Reanol Finomvegyszer-gyárat, amelynek a főmérnöke a következőket mondotta: – Kétféle szondatípus van forgalomban. Az egyik egy debreceni orvos szabadalma, ez folyadékrendszerű, ezt használják most az üzemek és a rendőrség is. Komárom megyében gyártják. Mi másfajta szondákat gyártunk, s ezekből már küldtünk is mintadarabokat különböző cégeknek, vállalatoknak. A kísérletek megállapították, hogy ezek a szondák érzékenyek, jók és olcsóbbak is, mint a már említett folyadékos szondafajták. S ami nagyon lényeges: korlátlan gyártókapacitásunk van.

Ha ez a megoldás. De hát ez lenne?

A népi ellenőrző bizottság felmérte a helyzetet a Vörös Csillag Traktorgyárban. Íme: „A környező községekből sok dolgozó jár be. Az üzem környékén elhelyezkedő italboltok forgalmát vizsgálva (a reggeli és a délutáni órákban) megállapítást nyert, hogy a vasútmegálló melletti Állomás Borozó és Sorompó Italbolt alkohol-árusításának mintegy 70-80 százalékát ebben az időben forgalmazzák. Pl. az Állomás Borozó átlagos napi szeszforgalma 50 liter, ebből a két időszakban történt árusítás 40-42 liter volt. Az állomáson levő MÁV Utasellátó pavilonok féldecis üvegekben jelentős forgalmat bonyolítanak le és átlagosan ebben az időben 200-300 darab féldecis palackos pálinkát adnak el.

– Kérem, mi teljesen körül vagyunk véve italboltokkal! – mondja a rendészet vezetője a Vörös Csillagban. – Tessék körülnézni, ott egy kocsma, ott egy másik, s ott az.

– Az trafik. Amaz meg cukorka-, meg játékpavilon.

– Igen, de féldecis palackokban ott is lehet pálinkát kapni. S tessék csak most odamenni. Zárva vannak. De reggel bizony, meg délután, munkakezdéskor... Hát ez a baj, kérem, ez is...

Átkapaszkodunk a vasúti felüljárón. A vasútállomáson levő pavilon valóban zárva van. De a rács mögött be lehet tekinteni. A képeslapok, csomagolt cukorkák és játékok mellett nagy halom féldecis üveg. Pálinka!

„Egy-két pohár nem ártalmas!” – mondogatják. No de a harmadik és a negyedik? Mert nem az egy-két pohárról van szó, hanem az alkoholizmusról, amely arányai következtében ma már lassan népbetegségnek számít.

Igaz, az alkoholisták számáról nincs pontos felmérés. A fővárosban 9 szakrendelő betegforgalma alapján tartják nyilván az alkoholistákat. Ezek száma állandóan emelkedik, s tavaly már meghaladta a 26 ezret. De a szakemberek véleménye szerint azoknak az alkoholistáknak a száma, akik ez ideig még nem jutottak el az alkoholelvonásig, Budapesten megközelíti a húszezret.

A kilenc ambuláns-szakrendelő tehát kevés, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a VIII. kerületi rendelőhöz nyolc kerület alkoholista betegei tartoznak.

A kényszerelvonásra való utalás igen körülményes. Előbb bizonyítani kell az egyén alkoholizmusát. Tehát rendszerint meg kell várni, míg ez felszínre jön, amíg garázdaságaira, családi botrányaira a környezet is felfigyel, s ezt jelenti. Körülményesek azonban a hatósági intézkedések is. A kényszerelvonásra az orvosi bizottság idézi be az alkoholistát. Ha nem jelenik meg, a rendőrséggel előállíttatják, s csak ezután lehet a vizsgálat alapján a kényszerelvonást elrendelni.

A XVIII. kerület rendőrkapitányával beszélgettünk erről:
– Meg kellene változtatni a a kényszerelvonó kezelés foganatosítását elrendelő 9 paragrafus 2. pontját. Ez ugyanis kimondja, hogy a kényszerelvonást a kezelésre kötelezett személy munkaidején kívül kell foganatosítani. Ez nehézségbe ütközik, mi a kívánt időre nem tudjuk előállítani a beteget. Ilyen esetekben minket ér a szemrehányás, hogy nem lépünk fel erélyesen. Pedig nem így van. Kerületünkben az idén augusztus végéig 125 részeg botrányokozót állítottunk elő, őrizetbe vettünk 33 személyt és 92 részeget küldtünk kijózanítóba. Persze, meg kell mondanom, hogy az alkoholizmus elleni küzdelem nem rendőri probléma.

– Orvosi probléma?

A Fővárosi Detoxikáló Állomás vezetője, a Soroksári út 166. alatt csak a fejét ingatja.

– Nem. Ide a részegeket hozzák, kijózanítás céljából. Egyetlen ilyen állomás van Budapesten. Tavaly létesítették. Egy év alatt hatezer részeget józanítottunk ki. Voltak közöttük 13-14 éves fiúk és lányok is. Főleg fizetési napokon sok a részeg, ilyenkor más kórházakat is igénybe kell vennünk. De nemcsak orvosi probléma ez, kérem...

Nemcsak orvosi probléma, nemcsak rendőri probléma, nem is csak szonda-kérdés. Több ennél: társadalmi ügy. Persze szükség van gyors intézkedésre a talponállók ügyében, a szonda-kérdést is meg kell oldani, a rendőrségnek is erélyesebben kell fellépnie a részeg garázdák ellen, s a fővárosi tanács is szélesíti majd a rendelőintézeti hálózatát és még egy kijózanító állomást állít fel rövidesen. Ezek mind helyénvaló és szükséges intézkedések lehetnek, ha csak felületi kezelést jelentenek. Az alkoholizmus gyökere mélyebben van, oda kell nyúlni, az okok megszüntetésével, helyes neveléssel elejét kell állni ennek a „betegségnek”, ami a bűnözés és annyi sok más baj melegágya.

Illés Sándor (1965. szeptember 12., 5. oldal)

1938. szeptember 12-én nem jelent meg a Magyar Nemzet.

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!