Augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, ebből az alkalomból pedig múltidézésbe fogtunk. Keressék mindennap a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott napi számból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.
Búcsú Ádámtól
Megrendülés nélkül olvastuk a hírt, hogy az új év első napjaiban örökre búcsút veszünk Adámtól, a VI. kerület és az egész Budapest szégyenfoltjától, amely ma még ott terpeszkedik a Népköztársaság útján, rozoga ajtajával és párás ablakaival. Rejtélyes módon túlélte édes testvérei, az Ilkovics és a Fehér ökör eltűnését, a város kellős közepén ontotta a bableves és rum szagát e keserű csehó, ez az eliszaposodott kikötő, ahová lomha imbolygással behajóztak az éjszaka nagytorkú hajósai és csapzott hajótöröttjei.
Milyen volt Ádám ifjú korában, amikor még nem is hívták talán Ádámnak? Automata büfének indult eredetileg, de a pesti közönség sohasem szívelte igazán ezt a műfajt, így aztán Adám is hamarosan kivetkőzött nyalka ruházatából, homlokáról lekerült az „Americain” jelző, amelyet talán azért ajándékoztak Ádámnak, mert olyan amerikai gengszterfigurák voltak a törzsvendégei, mint a „Hekus Dönci” és „Sánta Angelo” – a körtéri rendőrgyilkos. Ádám züllésnek indult már akkor, amikor a Nagymező utcát és környékét „pesti Broadway” néven emlegették az ifjú hírlapírók, amikor még „Libertée” néven működött a később „Fuhrmann művek” névre keresztelt éjszakai tanyahely –azóta azt is jószagú és illedelmes üzletté szelídítették – csak Ádám állta a sarat, vonzotta már az esti órákban a szomjas embereket, mintegy félúton a Sport és a Trojka között, amelyek szintén nem válnak a város első útvonalának különös díszévé.
Este kilenckor – egy nappal a „gyászhír” után az Ádám törzskara vegyes hangulatban szopogatja fröccseit és a féldeciket, a málnának álcázott és rummal ízesített sofőrfröccseit, amelyek alkoholfokát egy régi babona szerint nem mutatja ki a vérvizsgálat – persze kimutatja –, de most még inkább a labdarúgó-bajnokság állása és esélye a téma, bár a borongósabb homlokú borisszák, paprika orrú pálinkások, s az üres főzeléket fél liter karcossal öntöző sovány alkoholisták már azzal sompolyognak oda-oda a pulthoz: – Kérek egy búcsúfröccsöt...
A búcsú hangulata könnyeket sajtol egy hölgy szemébe, aki fehér köpenyére dobott kabátban áll a pultnál, kezében a lakáskulcs, mint aki csak leugrott hazulról egy üveg sörre, de a ház előtt ketyeg a taxi órája, mert a hölgy – aki csak leugrott egy italra – taxival járja végig a talponállókat s útját nemegyszer a kijózanító szobában fejezi be, pedig szalonja van, nappal szigorú és pontos varrónő. Este azonban, amikor elmegy az utolsó kuncsaft, a hölgy vállára teríti a kabátját, taxit hív és leugrik az Ádámba, mert ő innen indul.
Mások viszont úgy érkeznek ide, meg mint menedéket nyújtó állomásra. A férfias megjelenésű utcaseprőnő kint elrejti mesterségének eszközeit és sértődött arckifejezéssel áll a sarokba, ahová élettársa, egy vizenyős kis emberke hordogatja vastagfalú pohárban a törkölyöket, de van itt hajdani futballcsillag és elcsúszott zsoké, akinek gyerekfeje kövér testen ül s ezt az alkoholtól duzzadt testet már nem bírják el a nyeretlen csikók...
Halad az idő, a könyöklő emberek mind kevesebbet foglalkoznak a bajnoksággal, s mind többet Ádám közelgő eltűnésével, mind mélyebb a bánat afölött, hogy ezt az éttermi részleggel is kibővített, főzelékszagú italboltot is kihúzza ingatag talpaik alól a józan rend, megint kipusztul a városból egy hely, ahol éjféltájban jóízűen lehetett pofozkodni, s eliszkolni a rendőrautó elől. Ádám napjai megszámláltalak, ám ez csak a törzsvendégek lelki nyugalmát borzolja fel, vezetők és alkalmazottak alighanem örömünnepet ülnek azon a napon, amikor az ajtóra lakatot vernek s a hangos esti zsúfoltság helyére megjönnek a kőművesek, leverik az izzadt vakolatot, lebontják a sok bánatos könyököl fényes bádogot, hogy helyet adjanak a kedélyes sörözőnek...
Tíz óra sincs még, amikor az első részeget kiteszik az utcára – most jön a közönség-a színházakból – s az első ügyeletes részeg tétován áll az ajtóban, mint egy hajós, aki vízbe ejtette az iránytűjét és most nem tudja, merre van a legközelebbi kikötő? Csak áll a csapzott egyén, bambán bámul a fényes éjszakába, ujjaival bökdösi az orrát és dadogva kérdezi: – Most merre?
Attól tartok, egyelőre nem hal szomjan
Baróti Géza (1965. október 31., 7. oldal)
1938-ben ezen a napon nem jelent meg a Magyar Nemzet.
Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!
