Hajdani futballcsillagok és elcsúszott zsokék törzshelye zárt be

Bezárásra ítélték az Ádámot – a Magyar Nemzet 1965. október 31-én megjelent számából válogattunk.

A búcsú hangulata könnyeket sajtol egy hölgy szemébe, aki fehér köpenyére dobott kabátban áll a pultnál, kezében a lakáskulcs, mint aki csak leugrott hazulról egy üveg sörre, de a ház előtt ketyeg a taxi órája, mert a hölgy – aki csak leugrott egy italra – taxival járja végig a talponállókat s útját nemegyszer a kijózanító szobában fejezi be, pedig szalonja van, nappal szigorú és pontos varrónő. Este azonban, amikor elmegy az utolsó kuncsaft, a hölgy vállára teríti a kabátját, taxit hív és leugrik az Ádámba, mert ő innen indul.

Mások viszont úgy érkeznek ide, meg mint menedéket nyújtó állomásra. A férfias megjelenésű utcaseprőnő kint elrejti mesterségének eszközeit és sértődött arckifejezéssel áll a sarokba, ahová élettársa, egy vizenyős kis emberke hordogatja vastagfalú pohárban a törkölyöket, de van itt hajdani futballcsillag és elcsúszott zsoké, akinek gyerekfeje kövér testen ül s ezt az alkoholtól duzzadt testet már nem bírják el a nyeretlen csikók...

Halad az idő, a könyöklő emberek mind kevesebbet foglalkoznak a bajnoksággal, s mind többet Ádám közelgő eltűnésével, mind mélyebb a bánat afölött, hogy ezt az éttermi részleggel is kibővített, főzelékszagú italboltot is kihúzza ingatag talpaik alól a józan rend, megint kipusztul a városból egy hely, ahol éjféltájban jóízűen lehetett pofozkodni, s eliszkolni a rendőrautó elől. Ádám napjai megszámláltalak, ám ez csak a törzsvendégek lelki nyugalmát borzolja fel, vezetők és alkalmazottak alighanem örömünnepet ülnek azon a napon, amikor az ajtóra lakatot vernek s a hangos esti zsúfoltság helyére megjönnek a kőművesek, leverik az izzadt vakolatot, lebontják a sok bánatos könyököl fényes bádogot, hogy helyet adjanak a kedélyes sörözőnek...

Tíz óra sincs még, amikor az első részeget kiteszik az utcára – most jön a közönség-a színházakból – s az első ügyeletes részeg tétován áll az ajtóban, mint egy hajós, aki vízbe ejtette az iránytűjét és most nem tudja, merre van a legközelebbi kikötő? Csak áll a csapzott egyén, bambán bámul a fényes éjszakába, ujjaival bökdösi az orrát és dadogva kérdezi: – Most merre?
Attól tartok, egyelőre nem hal szomjan

Baróti Géza (1965. október 31., 7. oldal)

1938-ben ezen a napon nem jelent meg a Magyar Nemzet.

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!