Lehet-e helye az államnak a versenysportban?

1965: portré a „leg­öregebb” magyar hajóskapitányról; 1938: a hírek szerint államosítanák a sportot.

Negyven éve ismerik a Du­nán. Passautól Galacig. Csa­ládját azonban, több mint száz esztendeje. A nagyapa, Antal, 1857-ben lépett a Duna Gőzhajózási Társaság hajójá­ra. Cattaróból jött, tengerről érkezett. A család háromszázhatvan éve hajózik. De nyil­ván már az elődök is hajón szolgáltak, velencésekén, génuaiakén, magyar királyén, osztrák császárén, görögén, dalmátén és bizonnyal sok­szor a magukén is. Gályán, vitorláson, lóvonta uszályon, fehér gőzösön.

Már az ük-ükapa is vízen élt az Adrián, hullámok, szirtek veszélyében, ködben, nap­fényben, bajlódva rakomán­nyal, utassal, matrózzal, fu­varossal, mély vízzel, zátonnyal, ádáz hivatalokkal. S ha baj nem mutatkozott: poharazva vörösbort, kanalazva halászlét. A nagyapa is pa­rancsnok volt, az apa is, ő is, Hajóskapitány.

Ülünk a parancsnoki kabin­ban, szép őszi nap sugara ját­szadozik a visegrádi vár tete­jén. A dunai gőzösök tiszti fülkéje mind hasonló: kicsi, kellemes, otthonos és a gép­től folyton remegő. Asztalán rézplakett, a talizmán: orsovai testvérétől kapta 1957-ben annak emlékéül, hogy a nagy­apa száz éve szállt dunai víz­re. Az apa a nyolcvanas évek­ben követte. A fiú pedig, Bielussich Artúr, 1925-ben lépett hajóra. Elvégezte a hajóstiszti iskolát és hajósszokás sze­rint legalul kezdte: matróz­ként. Majd az egyéves matrózkodás után – az Árpád gőzösön volt ez – személy­hajókon, vontatókon napibéres, hajókezelő, gyakornok, hadnagy, másodkapitány, elsőkapitány, parancsnok: a sza­bályos tiszti létra.
– Mindent végig kell csi­nálni – mondja –, a pa­rancsnok is matrózságon kez­di.

Hajósnak lenni civil ember előtt: regényes foglalkozás. Verne-képzeletünket gyújtja föl.
– Milyen érzés hajósnak lenni?
Mosolyog.
– Milyen érzés tanárnak, orvosnak, építőmesternek len­ni? – kérdi vissza. – Mes­terség. Nagyon szép mesterség. Tanulni s érteni kell ezt is. Hát, persze, így az ember többet mozog.
– Melyik vonalat szereti jobban?
– A felsőt. Ami Bécs fö­lött van, vagy amelyik Pest fölött. Szép és kellemes táj. A hajós is szereti a szép tájat. El lehet gyönyörködni benne. Bár ott fönn, a felső Dunán nem mindig kellemes a hely­zet, akadnak havariák. A Bu­da motorossal egyszer a Greini sarkánál nekivágódott az uszály a víz alatti sziklának, léket kapott, de kinyomták a zátonyra, ponyvát húztak alá, megmentettük az árut. Ezen a szakaszon elég nehéz operál­ni a hajóval, s nehéz az alsó szakaszon is. Különösen, ha sok uszályt akasztanak ránk. De hát azért vagyunk, ké­rem...
– Hol töltötte legszebb ide­jét?
– A személyhajókon. A Visegrád hajón, a Táncsicson, a Szabadság gőzösön, a Szent Istvánon, a Petőfin.

(Most a Dunaföldvár gőzös gépe dohog alattunk, s a fe­délzeten legalább tíz iskola gyereke kergetőzik. A konyha felől finom levesillat szállong. Az étkezőben sörösüveg koc­can, két lengyel társaság ismerkedett össze egymással Újpest és Szentendre között.)
– Milyenek az utasok?
– Szeretjük őket, kedvesek. Bár sok kényes utas akad, aki azt hiszi, övé a hajó. Mit tud­nak kérdezni...?!

(Bármit kérdeznek a pa­rancsnoktól is, a hajótisztek­től, mindenki, mindig udva­riasan, kedvesen és türelme­sen felel. Villamoskalauzok, autóbusz-vezetők tanintézete lehetne! Még nem láttam tü­relmetlen hajóst a Dunán. Ak­kor sem, ha kötél zsinórjába akaszkodott egy rendetlen kö­lyök.)
– Kik a legcsendesebbek?
– A kofák. Felcipelik a kosaraikat, lefekszenek, alsza­nak.
(Tisztelettel változtatom meg véleményemet a kofák felől. Hallgatag kofa! Talán erejét gyűjti csarnoki küzdelemre?)
– Hol a legjobb halászlé?
– Dunaföldváron van egy hely.
– Legjobb bor a vonalon?
– Szekszárdon.

A vitorlás jön be s jelent. Az elnevezések megmaradtak a gőzösön is „vitorlás” a „Bottsmann”, azaz a fedélzetmester. (De a „steward”, a kri­mi-regények sokszoros hőse itt az Utasellátó főpincére, Ő ad­ja ki az ágyas kabinokat is – nem alkalmazottja a hajónak.)

Egy régi DGT–Almanachot nézegetünk, ebben szerepel a nagyapa is, Antal. És régi fényképek kerülnek elő, havariás uszályról, termes gőzö­sökről, apáról, nagyapáról és persze Cattaróról, ahová most készül először életében.

De már mint nyugdíjas. Most indul körülnézni ősei vá­rosába, ahonnét elindultak egyszer a Bielussichok, Adriá­ról a Dunára.

Negyvenévi szolgálat után most megy nyugdíjba a „leg­öregebb” – de változatlanul örökfiatal és életvidám – magyar hajóskapitány.

Szombathy Viktor (1965. október 8., 5. oldal)

Államosítás felé?

Amikor az Országos Testnevelési Tanács legutóbbi teljes ülésén az azóta lemondott dr. Kelemen Kornél bejelentette, hogy az OTT addigi összetételében és hatáskörében nem tudja már teljesíteni a magyar sport érdekében azt a feladatát, hogy amelyre hivatva volna, mindazok, akik a szavak mögött olvasni tudnak, már akkor sejtették, hogy az elnöki bejelentés mögött elkövetkezhető, mélyreható változások rejtőzhetnek. Az első nagy változás már megtörtént: dr. Kelemen Konrád lemondott, az elnöki széket viszont nem töltötték be, ellenben az OTT ötéves mandátumának 1940-ben bekövetkező lejártáig dr. Prém Lóránd főtitkárt bízták meg ügyvezetői minőségben az ügyek vitelével.

Az OTT felől azóta vajmi kevés hír került forgalomba, mígnem az utolsó napokban arról kezdtek suttogni, hogy újjáalakítandó Országos Testnevelési Tanács már kimondottan állami szerv lesz, államilag kinevezendő, fizetett elnökkel és egyéb közreműködőkkel. Ezzel egy időben sokan már azt is tudni vélik, hogy az egész magyar sportélet területén nagy szervezeti változások vannak készülőben. Arról beszélnek, hogy a sportot minden vonatkozásban államosítani fogják, aminek első megnyilatkozása az volna, hogy a sportszövetségeket megfosztanák mai autonómiájuktól és minden sportszövetség élére kormánybiztost neveznének ki, aki azután, mint fizetett állami tisztviselő, egyedül a felügyeletére bízott sportszövetség vezetésére szentelné minden idejét és ugyancsak fizetett egyének látnák el az összes teendőket is a felsőbbséggel szemben vállalt felelősséggel.

Ebben a pillanatban még nem lehet tudni, mi igaz a szállongó hírekből és mi nem. Az OTT elnökválsága mindenesetre azt bizonyítja, hogy valami készül a kulisszák mögött. Viszont mint pozitívumot állapíthatjuk meg, hogy amióta az OTT működésében beállottak az észlelhető zavarok, azóta a magyar sport egyes ágaiban is le nem tagadható stagnálás mutatkozik. Ezt a körülményt egyébként arra is vissza lehet vezetni, hogy az elmúlt hónapokban az OTT nem egyszer avatkozott be a sportszövetségek legbelsőbb ügyeibe is,, ami azután érthetően elkedvtelenítette, sok esetben félreállásra kényszerítette a szövetségek amatőr vezetőit, akik a személyük ellen is irányuló, meg nem érdemelt, de sajnos, ki nem védhető támadásnak minősítették a sokszor semmivel nem indokolható felügyeleti eljárásokat. Bizonyos az is, hogy a magyar sportot az egyesületek és az azokban tömörült ideális gondolkozású és ugyancsak áldozatkész sportemberek teremtették meg és tették naggyá. Soha fizetett emberek mindennek még a töredékét is aligha tudták volna produkálni. Éppen ezért egyszerűen elképzelhetetlennek tartjuk, hogy azokon a határokon túl, amelyeken belül az állami beavatkozás csakugyan segíteni és javítani tud, hivatalosan beavatkoznának olyan munkakörökbe is, amelyeket valóban csak amatőr sportemberek és csak a sport önzetlen szeretetével tudtak eddig is betölteni... Elvégre nem volna önmagáért űzött amatőrsport az, amelyben egy versenyzőt arra lehetne parancsszóval kényszeríteni, hogy versenyezzen, még kevésbé arra, hogy győzzön, vagy éppenséggel rekordot javítson. Az államosítás nagyon helyénvaló lehet addig, amíg a tömegsportolás formájában a honvédelem és a közegészségügy érdekei azt megkívánják, de a versenysport és a rekordok területén nem lehet helye hatalmi szónak.

Kiss Géza (1938. október 8., 12. oldal)

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!