Numerus clausust akartak a szállodások?

Mi kell ahhoz, hogy egy szálló Grand Hotel lehessen? Hogy sikerült a hajógyárnak pótolni az árvíz okozta kiesést?

(1938. október 20., 9. oldal)

Nem „úszott el” a négy hajó

Pótolták az árvíz okozta kiesést a hajógyáriak

Nemcsak tengerészek, hajó­sok, de néha a hajóépítők is átélnek viharokat. Az első próbatétel akkor volt, amikor jött a dunai ár. Elöntötte a sólyát, a műhelye­ket és menteni kellett az ér­tékes gépeket, berendezéseket. A második próbatétel az ár elvonulása után következett. Belül az emberekben viharo­kat kavart, hogyan hozzák helyre a kárt. Vállaljanak-e áldozatot és mennyit, össze­sen 577 000 munkaóra esett ki a Magyar Hajó- és Darugyár­ban. Ennyi energiával pél­dául négy tengerjáró hajót le­het felépíteni. Sokan úgy vél­ték: ezek a hajók örökre el­úsztak.

Ilyen volt a hangulat is né­melyik műhelyben. Többen arra hivatkoztak: az árvíz elemi kár volt, és ilyen eset­ben mód van arra, hogy a kényszerszabadságolás alatt is megkapják fizetésük 70 száza­lékát. Minden ellenszolgálta­tás nélkül. Ez lett volna a ké­nyelmesebb út. Mégsem ezt választották. Most már azok is örülnek ennek, akik akkor mellette hadakoztak. Most már érzik, nem lett volna hozzájuk méltó.

Ha sok vita, beszélgetés után is, de felülkerekedett a helyes álláspont: azt a pénzt, amit az árvíz idején kaptak, ledolgozzák. Munkával fizetik vissza, naponta három­-négy órát túlóráznak. Ezt tar­tották legjárhatóbb útnak. a gyár vezetői és a tömegszer­vezetek is.

Az irányító emberek nagy része azonban kételkedett. Vajon nyújtják-e majd az emberek, amit elvárnak tő­lük, amit megígértek. A túl­órázásról azelőtt sem volt jó véleményük. A felmérések azt mutatták, hét-nyolc ledolgo­zott óra után általában csök­kent az emberek teljesítmé­nye, munkaintenzitása.

Egymásután indultak meg újra az üzemrészek és megkezdődött a harmdaik, a leg­nehezebb próbatétel. A 10–12 órás műszakokból álló dekádokban a teljesítmények álta­lában mindig száz százalék fölött voltak. Megfeszített munka folyt a hajókon, a mű­helyekben, a műszaki irodák­ban.

A három budapesti gyáregy­ség közül az Óbudai Hajógyár szenvedett legtöbbet és legto­vább az árvíztől. Mégis, amiben kevesen hittek, bekövetke­zett: nemrég az üzem vezetői közölték, hogy eleget tettek harmadik negyedévi tervfeladataiknak, és behozták az ár­víz okozta elmaradásukat is. Az ár elvonulása óta hét hajót bocsátottak vízre. A többi üzemegységek, műhelyek is lé­nyegében már mind letörlesztették az „adósságukat”.

– Csak azok számára meg­lepő ez, akik nem tudják vagy elfeledkeztek arról, hogy üze­meinkben mintegy háromezer ember tagja a szocialista bri­gádoknak, illetve harcol ezért a címért. Ma a munká­sok meggondoltabban tesznek vállalásokat. De ha egyszer szavukat adják, állják is. Most is ezt történt – mond­ja Palatínus Ferenc, az szb termelési felelőse.

A munkások lendülete, tetterőssége magával ragadta a műszakiakat, az adminisztrá­cióban dolgozókat is. A ver­senyszellem – amelynek ki­bontakozását itt mindig sok tárgyi és emberi körülmény gátolta – erőteljes lett. Ke­resték, kutatták azokat a mun­kákat, alkalmakat, ahol kéz­zelfogható vállalásokat tehet­nek. A brigádnaplókban is nyoma van ennek.

„Vállaljuk, hogy a KGST 1500 tonnás hajóba beépí­tendő kazán tervdokumentá­cióit szeptember 30-ra elké­szítjük, annak ellenére, hogy a szerelvények végleges kör­vonalazását több mint egyhó­napos késéssel kaptuk meg” – olvassuk a Heller László-brigád naplójában. A műszaki rajzoló Mágnes-brigád tagjai ezt jegyezték fel: „A kétezer lóerős tolóhajó kábelterveit tíz nappal a határidő előtt ki­húztuk”. „Vállaljuk, hogy öt nappal előbb átadjuk a terve­ket ” „Ígéretet teszünk, hogy határidő előtt elkészítjük az anyagszükségleti kimu­tatásokat”. „Vállaljuk... Ígér­jük...” olvassuk sok helyütt, s az ígéretek mögött tíz- és százezer forintok húzódnak meg.

A Magyar Hajó- és Daru­gyárban csaknem minden bri­gád kiegészítő vállalást tett az árvíz után. S ezekből a négy-öt nappal lerövidített ha­táridőkből, a nekigyürkőzésekből, és a sok apró áldozatvállalásból megszületett a si­ker.

Történt még valami ebben az időszakban, ami szintén a krónikás tollára kívánkozik. Olyasmi, ami nélkül a mun­kások lelkesedése, vállalása meddő maradt volna.

A dolog előzménye az volt, hogy augusztus elején dr. Horgos Gyula miniszter és Po­lyák János, a vasasszakszer­vezet főtitkára levélben for­dult a hajógyárral kooperáló üzemekhez, kérve mindannyiukat, segítsék tőlük telhe­tően a hajógyáriakat, hogy pótolják lemaradásukat.

– S jöttek a válaszok Cse­pelről és a Ganz-MÁVAG-ból, a Budapesti Mezőgazdasági Gépgyárból és a Diósgyőri Gépgyárból. Forgácsolást, vasszerkezeti munkákat vállaltak, és határidő előtti szállításo­kat. Sok olyan üzem is jelent­kezett, amelynek felajánlott segítségét már nem is tudjuk igénybe venni. Az Ikarus, a Gamma, a Salgótarjáni Acél­árugyár, a GÖCS szakmunká­sokkal, lakatosakkal, villanyszerelőkkel, fényezőkkel sie­tett segítségünkre – mondja Farkas Kálmán termelési igazgató.

A gyár 130 nagy vállalattal kooperál, és most megdőlt az a tétel is, hogy lehetetlen pon­tos, egészséges együttműkö­dést megvalósítani ennyi üzem között. Lehet, csak egy kicsi­vel több akarat, szív kell hozzá.

Amikor ilyen általánosan nagy a javulás, jobban kiugranak a hibák is. Három üzemet említenek már csak, amelyet még gyakran a hátramozdítók közé sorolnak. A győri öntöde és Kovácsoló­gyár mennyiség és határidő tekintetében pontos, csak éppen az acélöntvényeinek a minőségével van baj. A harmadik negyedévben a Láng-gyár hajómotorok, a Ganz Villamossági Művek generátorok szállításával maradt le.

Óbudán és Angyalföldön a sólyán, a műhelyekben most is épp úgy ég az emberek kezében a munka, mint közvetlen az árvíz után, amikor a kiesések pótlását tűzték maguk elé. Norvég, szovjet és csehszlovák

megrendelésre készítik a hajókat és az idén kell eleget tenni még a kínai, a görög, az egyiptomi és a svájci megrendelésnek. A MAHART is vár tőlük darut, hajót.

A termelési igazgató a még hátralevő feladatot két szám­mal is érzékelteti.

– A negyedik negyedévben üzemüknek kétmillió-hatszázharmincezer munkaórát kell teljesítenie, hogy meglegyen a tervünk. Szeptember hó­napban 896 000 órát teljesítet­tünk.

E két adatból az szűrhető le: a gyár tervét nem fenyegeti veszély. A hajógyári vezetők azonban nyugtalanok. A job­bat és többet akarás egészséges lázában élnek. Tudják, nehéz lesz „hozni” a szeptemberi eredményt, amikor majd fagy és szél hordja a havat. Nagyon elszámítanák magu­kat, ha nem gondolnának ar­ra, hogy december nem egész, hanem csak fél, háromnegyed hónap. És év végén a kooperáció is jobban akadozik.

A vezetők sok más nehézség­re is számítanak még, de bíz­nak a munkásokban, a mű­szakiakban. Az árvíz óta tartó, különösen nagy munka­kedvük, helytállásuk alapján ez a bizalom jogos is.

Keserű Ernő (1965. október 20., 3. oldal)

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!