Hű, de ideges lettem.
MEGLEPŐ KÉP
Hatos villamos. Szikár, szemüveges, komor nő tanulmányaiba mélyed. Sokszorosított jegyzet van a kezében, illetlenül ellesem a címet: ÁLLAMI GAZDASÁGOK ELLENŐRZÉSE
A nő ülése mellett az ablaknak támasztva nádporoló. Ejha, Szép kis helyre mehet ellenőrizni.
Az ötéves Anita egyedül van otthon, amikor megszólal a telefon, az interurbán központ jelentkezik. A központos néni meghallja a vékony gyerekhangot és aggodalmasan megkérdi:
– Mondd, édes szívecském, tudod te a telefonszámotokat?
– Azt nem – mondja a kislány, majd készségesen hozzáteszi: – De szívesen elénekelem neked a Kisbencét
Zsúfolt Közért a Szabadság-hegyen. Millióan állunk pultnál, pénztárnál, áruért, blokkért, juj, de unom. No, végre. Megkapom a tíz deka felvágottat, de az árukiadóban ügyködő fehérköpenyes szakember kijelenti, hogy harminc fillérrel hosszabb, szíveskedjem kifelé menet a pénztárnál harminc fillért lefizetni.
Ezt nem értem. Bambán nézek, előkotrom a harminc fillért, nyújtom, de ö nem veszi át, hanem barátságosan megismétli:
– Parancsoljon a csomagot, szíveskedjék harminc fillért kifelé menet befizetni a pénztárnál.
– Csak úgy egyszerűen? – kérdem én.
– Csak úgy egyszerűen – mondja ő.
– Köszönöm – válaszolom elszédülve a szokatlan bizalomtól. A pénztár az ajtónál van, lefizetem a harminc fillért, közben oda sandítok az árukiadóra, látja-e, milyen mérhetetlenül tisztességes vagyok. De nem látja, nem néz ide, azaz másik csomagot mér, ad ki. Egyszerűen bízik bennem, elhiszi hogy nem fogok meglépni a harminc fillérrel, bízik bennem, másokban is bízik, lehet, hogy nem csak harminc fillér erejéig, de három forintig is bíznék, esetleg tízig is... És ez jó, ez olyan nagyszerű, mert mondjuk, hogy húsz ember közül akad egy, aki méltatlan a bizalomra. de a többi biztosan nem...
