Homokot vett, bor lett belőle

A Magyar Nemzet 1965. november 28-án megjelent számából válogattunk.

Augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, ebből az alkalomból pedig múltidézésbe fogtunk. Keressék mindennap a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott napi számból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.

A nyársapáti pátriárka

A hó most úgy áramlik a szélben, mint negyedfél évszázaddal ezelőtt a homok. Didergő sorokban állnak a szőlővesszők, mint az újoncok reggeli gyakorlaton. Mögöttünk van Cegléd vastag és méltóságteljes templomával, előttünk, a behavazott síkság fénytörésén túl Nagykőrös.

A tanyákat veri a hideg téli nap, a szőlősorokban göndör párafelhők törnek előre, mintha kismozdony vonná az ekekapát, de csak négy-öt egymás elé fogott, dérlepte ló küzd a fagyott homokkal. Hirtelen jött a tél, takaratlanul maradt a fiatal ültetvény, most azt óvják a ködmönös, kucsmás emberek s az igavonók.

A tábla szélén hatalmas öregember lobog. Hosszú hófehér haja van, cseresznye-színű ábrázata. Viselete fehér ing, könnyű kötött ujjas, kék posztónadrág és gumicsizma. Minden reped és zeng a fagytól, az öregember hajadonfőit, majdnem ingujjban lobog a szőlőtöveknél.
– Nehéz most az ekét fogni, gyerekem?
A két lókapás egyszerre mondja, mint a leckét: – Nehéz, Károly bátyám
A cseresznyeszínű, szélfútta arcon ezer ráncból áll össze a barátságosan kötekedő mosoly:
– Innátok egy kis meleg bort, gyerekéin?
– Bizony, Károly bátyám
– Hát akkor fordultok és bejöttök, gyerekem
Csak azután fordul hozzám, haptákba csapva a gumicsizma szárait..
– Kartársam?

Amíg bemegyünk a tanyára, mutat a kapufa törzsén két-három rovátkát a mész alatt, amivel a kaput behúzták:
– Nézze meg, gyerekem Negyvennégy-negyvenötben, amikor itt volt a front, ötszáz ágyú és tank csatázott itt, de csak ennyi maradt a nyoma, egy ágyúkerék horzsolása Egyébiránt mivel szolgálhatok?
– Bíró Károlyt keresem
– Az a kérdés, melyiket? Az öreget, vagy a brigádvezetőt?
– A brigádvezetőt
– Mind a kettő én vagyok.. Biró Károly úttörő szőlész és a nyársapáti „Haladás” brigádvezetője. Ötszáz hold szőlőm van, de még bírom, mert alig vagyok hetvenkét esztendős.

A tanya szerény, sárga épület. Ami a jelentős benne, az a föld alatt van, a pince. A vastűzhelyben durrogva ég a gyökér, a sutban macskakölykök ingerkednek két törpe tyúkkal.
– Cigaretta, kartársam?
– Elfogyott az úton
– Nálad, feleség?
– Nálam is elfogyott
– Sebaj Beugrom a bótba Mire a bor megforr, itt vagyok én, gyerekem

Bukósisakot tesz a pátriárkai hajzatára, felugrik a Jawa nyergébe és porzik a havon a „bót” felé, csak úgy, abban a könnyű ujjasban. A diófa derekán mínusz nyolc fokot mutat a higany. Felesége tömi a tűzhelyet és mosolyog: – Hát látják, ilyen

Amíg a motor prüszkölve befut, citromos habot vet a homoki ezerjó a bögrében. A pátriárka ledobja a sisakot s kirohan, mert teherautó érkezett, viszik a szövetkezet borát Pestre.
– Igyanak, gyerekem, mert én nem élek vele Kávéval élek.

A beszélgetés ilyen szaggatott percekből áll össze, mert a hetvenkét éves szőlész és termelőszövetkezeti brigádvezető képzelete és szava minduntalan hurkot vet.
– Mi vót itt, amikor én idejöttem? Tüske meg homok, meg víz. Nagykőrös város királyi dekrétum alapján ezen a földön adót se szedett Miből fizettek volna?

Apja Csemőn, a ceglédi határ másik traktusán bírt tizenhat hold futóhomokot. Arra voltak tizenhárman testvérek.

– Tudja, hogy vótunk, gyerekem? Nálunk ez vót a kalendárium: hétfőn Vargáéktól kértünk kölcsön kenyeret, kedden Balogéktól, szerdán Szabóéktói és így tovább Szombaton hozott anyánk a városból, megadtuk a tartozást s kezdtük elölről

A húszas évek elején otthagyta a csemői tanyát s itt, a körösi út mellett homokot vett.
– Mennyiért?
– A tatár tudja, gyerekem Csak annyira emlékszem, hogy három krajcárba vót fölvéve holdja, ami a járadékot illeti. Abból csináltam én meg a szomszédaim tizenhat aranykoronás földet. Tudja, mennyi sóhajtást kellett belekapálni ebbe a homokba, amíg a vesszőről pohárba csordult a bor?
– Nehéz volt
– Könnyű vót, ha vót az embernek mibe kapaszkodni. Ha beleállt az ember forgatni a homokot, néha egyszerűen elnyelte Még jó vót, ha arra járt valaki s meglátta a meredező ásónyelet, azután kiásta az embert Ahol domb vót, ott homok vót, ahol lapos, ott meg víz. Alattunk tenger van

Dobbant a gumicsizmával s veszi a pincekulcsot:
– Előbb bor, aztán víz De nem keveredik, mint a városi kocsmában

A pincében hideg van s a homokba szép pántlikás vonalakat rajzoltak gereblyével. A pátriárkának akkora tüdeje van, hogy egy szívásra felhúz a hordóból egy korsó rizlinget. Ez a hűs arany azon a homokon termett, amelyet huszonöt-ötven évvel ezelőtt ásóval forgattak meg a vállalkozó emberek.
– Ez az enyim, faltól falig A többit bevittem a téeszbe.

Ízlelem a hangot, vajon karcos-e, mint a hideg bor, de nem lehet eligazodni az ízén. A homoki pátriárka nagy tenyerével ráver a hordókra, mint az állattartó ember a ló tomporára.

– Megbánta?
A pincegádorban válaszol:
– Én ezért a földért valamikor háromszor meghaltam volna. Aztán volt, amikor azt mondtam: vigyék az egészet Aztán megint a kezembe vettem a metszőollót és azt mondtam, a kutyaúristenit, ha már hatvan évet Így letétettem, akkor nem hagyom abba

A szövetkezet tavaly, amikor rekordtermés volt, ötven forintos munkaegységet fizetett, az idén három-öt mázsa szőlő termett ott, ahol tavaly a tízszerese

– Még jó, hogy nem vagyok borivó, mert még szomjan halnék

Aztán megemeli a hangját: – Egyre kevesebb az ember Kiöregszik a nép, mert nem mindenki olyan fiatal, mint én Amikor a szövetkezet alakult, akkor sok városi ember behozta a kis darabka szöllejét: postások, vasutasok, munkások, hivatalnokemberek Ahogyan fogyott a belső, dolgozó tagság, így adogattuk ki nekik a régi parcellákat részesbe.

Ettől úgy tűnik, hogy a nagy földforgató szenvedély, a homok leigázásának korszakot jelentő vállalkozása lezárult, de a pátriárka hirtelen meglobogtatja hosszú, hófehér haját:
– Úgy lenne, ha nem telepítettünk volna újabb százötven holdat. A java már hozott is valamit az Idén, persze nehéz volt az esztendő

A pátriárka felemeli hosszú mutatóujját: – Az ördög tudja, hogyan van ez? Amikor kezdtük a szőlőt, jégverés, aszály nem volt errefelé. Mintha a természet azt mondta volna, hogy azt a kódus világot a jégverésre sem érdemesíti. Mióta műveljük, azóta időről időre megjön

Feje fölött a falakon oklevelek, díjak, az ablak alatt kis kézikönyvtár, az íróasztal fölött hullámpapagáj, kalitkában. A macskakölykök sziámiak, a törpetyúkok jávaiak. A papagáj Pesten látta meg a napvilágot.

Az öregember kiszalad, megmártózik a szélben, bejón. Hátraveti magát a székiben, kék szemét lehunyja.
– Nem jönnek a gyerekek, pedig forr a boruk

A ködmönös, kucsmás fogatosok még a tövek soraiban hajtják a lovakat. Sietni kell, mert a diófa törzsén lefelé megy a higany, mintha követné a nagy, vörös, hanyatló ívű téli napot.

A pátriárka felneszel: – Nem jönnek a gyerekek Pedig mindent mindig időben

Buzogány öklével az asztalra legyint: – Vót itt az idén is termés, annál, aki ráért. Ilyen nyarakon csak annak van termése, aki úgy alszik, hogy hátán hagyja a permetezőgépet, mert a peronoszpóra nem vár.. De hát kevés az ember Csak így elküszködünk, gyerekem, gyerekem
– Család van?
– Van egy fiam Negyvenéves, Cegléden lakik
– Más pályára ment?

A pátriárka felnevet: – Affenét Főagronómus itt a Haladásban. A fiam a főnököm. Előbb szőlésznek tanult, aztán hazajött Egerből és kitanulta a kertészetet is. Öntözi a földet, most már a szőlőt is akarja így vagyunk, gyerekem, gyerekem

S kiszalad a kocsisokért. A feleségét kérdezem:
– A fogatosok járandóságbort kapnak?
– Dehogy A sajátjából kínálja őket
„Gyerekem, gyerekem ”

Baróti Géza (1965. november 28., 7. oldal)

1938-ben ezen a napon nem jelent meg a Magyar Nemzet.

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!