A jugoszláv kereskedők mentették meg a magyar karácsonyt

A Magyar Nemzet 1938. és 1965. december 21-én megjelent számaiból válogattunk.

Az út mentén tábla: Gyermely. Komárom megyébe ér­keztünk.

– Megfigyeltem egyszer – meséli útitársam –, hogy a művelődési ház előtt a jövés­menést nézegeti egy jófejű pa­rasztember, de mire megkez­dődik az előadás, eltűnik. Oda­mentem hozzá, megkérdeztem: „Nem jön a színházba, bá­tyám?” „Nem én.” „Volt-e már színházban?” „Csak cirkusz­ban. Majd ha zebrát, majmot hoznak ide Pestről, eljövök.” Ettől kezdve a nyomába sze­gődtem. Az előadás alatt a kocsmában lyukbiliárdozott az öreg, odamentem, beálltam én is lyukbiliárdozni. Megbarátkoztunk. Aztán meghívtam az előadásra, adtam két tisz­teletjegyet. A Liliomfi ment. Az öreg el is jött, ünneplőben. Az első sorban ült az asszonnyal, kézenfogva. Időnként egymásra néztek. A második felvonás elején azonban üres maradt az egyik hely. Bánato­san álldogáltam odakint, egyszercsak jön ám az öreg futólépésben, a markomba nyom egy üveg bort s egy kis papír­ban két szál kolbászt. „Jó a színház – mondta –, ezt hát adja oda a bohócoknak.”

A színház tagjai közül töb­ben a Hazafias Népfront, a nőtanács bizottsági tagjai. Részt vesznek az üléseken. A szín­játszó csoportokat patronálják!

Hátrafordul a gépkocsive­zető.

– Tavaly, kora nyáron, pesti vendéget vittünk egy előadás­ra. Farmerféle volt a vendé­gen, ing, s a nyakába kötve a pulóver. Ahogy az ember ki­rándulni megy, falura. Odalent aztán igencsak zavarba jött, csupa kiöltözött ember a néző­téren, az asszonyokon, persze a fiatalabbakon inkább, nylonharisnya, tűsarkú. Ha netán sár van, csizmában jönnek, a ruhatárban kicserélik cipőre.

Egy-két éve történt, itt a megyében. Akkoriban a zené­szek, úgysem őket nézik, gon­dolták, s úgy öltöztek az elő­adásra, mint tavaly az a pesti vendég. A szünetben küldött­ség kereste fel a megyei tit­kárt: ne tegyék ezt velük. „Mi is megtiszteljük a színházat azzal, hogy rendesen felöltö­zünk. Ők se jöjjenek ingujj­ban” – mondták. Azóta a ze­nekar. szmokingot ölt.

– Délutáni előadás volt a Népházban. A közönség sorá­ból egyszer csak hangoskodás hallatszott; egy borostás állú, szutykos ruhájú férfi vitatko­zott a Népház igazgatójával, a jegyét lobogtatva. Hogy eltávolítsuk, azt mondtam: ez a jegy estére szól. Hol lesz ad­digra ez az atyafi – gondol­tuk. Pedig visszajött; kimosa­kodva, megborotválkozva, ren­desen felöltözve. Csak a szeme csillogott erősen.

Inkább két forinttal többet

Környe. – Az Ármány és szerelmet adtuk. Egy asszony a karján gyerekkel ült be a nézőtérre, nem tud mit csinálni vele, mondta. Felajánlottuk, hogy visszaváltjuk a jegyét. – „Azt nem”, felelte, eltűnt, s tíz perc múlva visszajött gyerek nél­kül. Előadás közben derült ki, hogy körbement, az ablakon át beadta a gyereket, úgy ült be a színházba. Mindenképpen lát­ni akarta az előadást.

Ácsteszér. Az első években a közönség nagy része állóhelyről nézte az előadást

– Nézte?! Közbeszóltak, a cselekményt azonnyomban megbeszélték egymás közt. Kö­zéjük kellett állni, előadás köz­ben rábeszélni őket, hogy hall­gassanak.

Réde. Itt fel kellett emelni a helyárakat: a helybeliek kérték. – Inkább fizetünk két forinttal többet, de ülőhelyet adjanak. Színház ez, nem cirkusz – mondták.       ,

Vérteskethely. A régi, olajpadlós kultúrházban, ha tetszett az előadás, nyílt színen virágokat dobál­tak a színészekhez. Ha nagyon tetszett valami, egész csokrot. Az egyik színésznő arca meg is sérült. Amióta fölépült az új művelődési otthon, megszűnt a virágeső. De a felvonás vé­gén kis küldöttség hatalmas csokrot ad át ünnepélyesen a színészeknek.

Délidőben érünk Tatára. Itt egy környék-előadást kell megszervezni: december 25-én este a környék kisebb falvai­ból autóbusszal érkező közön­ség előtt játszik a színház. Egy pillanatra beugrunk a könyvtárba: előre kell tudni a műsort, mert előadás után, na­pokon át keresik a darab szer­zőjének műveit. Ez adta az öt­letet, hogy – ahol lehet – a művelődési házban a plakát mellé vitrinbe odateszik az író könyveit is.

Tatától pár kilométer Szomod. Ferpász József iskolaigazgató, a művelődési ház ve­zetője:

– Amióta idejár a színház, nekünk is irodalmi színpadot kellett kezdenünk. Megszeret­ték a színházat: a háromszáz jegyből százhatvan–kétszázra állandó közönség van, mintha bérletesek volnának. (Dóczi Ferenc megyei titkár: Bana községben az első tíz sor helyeit valóban bérletben ve­szik meg.)

– A kocsmával szemben még kicsit kell küzdenünk. Ők már mindenféle rendezvénnyel, műsorral fogják a vendé­get, nekünk viszont meg kell engednünk a szünetben, a sör ­árusítást.

Beszólunk Süttőre: rendben lesz az öregek előadása.

– Régen történt, maradjon titok, hol. Gárdonyi Lámpását adtuk, ez volt ott az első pró­zai előadásunk. A szünetben a nézők fele elment: nincs zene – mondták. Tavaly telt ház előtt játszottuk az Antigonét.

Sok múlik, persze, a helyi vezetőkön. Akad olyan község – ne áruljuk el, melyik –, ahol a tanítók és a tanácselnök csak akkor megy színházba, ha operettet adnak. Másutt meg a tanácselnök és az iskolaigaz­gató segít a jegyszedésben, az ültetésben. Ezért van-e, hogy itt a Bernarda háza is nagy siker?

Nyergesújfalu. Modem darabot játszottak, az előadás előtt kihirdették: a színészek csak az utolsó felvo­nás után köszönik meg a tap­sot. A felvonások után hát nem is tapsolt senki. Valaki azt mondta: „Nekünk, mert nem vagyunk pestiek, akármi jó?”

– Másutt is előfordult, hogy a szerzői utasítás szerint nyílt színen díszleteztünk át. De csak egyszer. Azt mondták: „Spórolni akarnak rajtunk? Tán csak megérdemelnénk, hogy dolgozzanak kicsit. En­gedjék le a függönyt!” Ez öt éve volt; az idén meg azt kér­ték, hozzák már s adják elő nekik a Szent Johannát. Hal­lottak róla, kíváncsiak rá.

(Sajnos, a megyei titkárok nem eléggé érdekeltek a műve­lődéspolitikában. A jövedel­mük attól függ csak, hányan ülnek a nézőtéren, s attól nem, mit játszanak a színpadon. Más megyében adódott elő, hogy a megyei titkár tartal­mas, jó darabokat kért, fél-kétharmad házzal; egy fillér jutalékot sem kapott. S ugyan­akkor egy harmadik megyében akár ölbe tett kézzel ülhetett volna a titkár, a zsúfolt operett-nézőterek jó előre biztosí­tották a prémiumát.)

Esteledik, mire Leányvárra érünk. Itt nem játszik a szín­ház. A kétszázötven személyes művelődési otthon üres. Minden tizedik lakosra jut egy tévékészülék.

– Otthonülő lett a falu – mondja az iskolaigazgató. – Befelé fordultak, egymáshoz se járnak. Csak a fiatalabbak. Irodalmi színpadot alapítottak, ennek már állandó közönsége támadt. Most filmesztétikai klubot indítunk. Talán újra jöhetne a színház is, de mással, mint amit a tévében úgyis láthatunk. Valami modern, do­log kellene talán, korszerű kí­sérleti színház. Ez már a jövő.

Budapest fényeit látjuk és arról beszélgetünk, milyen lesz a színház tizenöt év múlva. Megváltozik a nézőtér, más emberek ülnek a zsöllyéken, s megváltozik a színpad is. A já­ték is. Az élet nyomán.

Zay László (1965. december 21., 4. oldal)

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!