A Nemzetit tartó cölöpökbe ütköztek a metróépítők

Fűszeresből lett a metróépítők vezetője – a Magyar Nemzet 1965. december 12-én megjelent számából válogattunk.

– Negyvenötben beálltam egy fatelepre dolgozni, ahol épületanyagot árultak. Az ál­lamosítás után engem válasz­tottak meg bérfelelősnek. Én kötöttem magam a szabályok­hoz, az igazgatóm nem tűrt beleszólást, ezen összejöttünk, kiadták, a munkakönyvemet. Ez 1950-ben történt, harminc­kilenc éves voltam és eszem­be se jutott, hogy visszamen­jek fűszeresnek. Nekem elég volt az ácsorgásból, a hajlongásból, a krajcáros borrava­lókból. Mentem az utcán és megláttam egy táblát, ame­lyen munkásokat kerestek a földalatti építéséhez. Benyi­tottam és jelentkeztem. Át­estem egy csomó orvosi vizsgálaton, azt mondták, annyi­féle vizsgálatnak vetnek alá, mintha pilótáinak mentünk volna. De nem pilóták let­tünk, hanem keszonmunkások, a föld alatt. Ennek most ép­pen tizenöt éve.

Benyit egy fiatal, sáros munkás:
– Zsiga bácsi, nincs kábel, pedig hegeszteni kéne...
– Majd mindjárt szólok, fiam.Ezen kicsit csodálkozom: mióta tartozik a kábel a vá­jár-brigád vezetőjére? Schwartz Zsiga hunyorog:
– Már nem vagyok brigádvezető. Munkavezető vagyok és címzetes keszonmester.
– Mióta?
– Egy hete. Akkor tet­tük le a keszonmesteri vizs­gát a Tiborral. Rácz Tibor­ral, tudja

A „két kapitány” most is együtt jár, hol az egyik van előbb, hol a másik. Együtt voltak ötvenkettőben vájáris­kolán, együtt a földalatti vo­nalán. Schwartz Zsiga feltart­ja a kezét:
– Álljon meg a menet! Többnyire mi voltunk előbb­re... A Könyves Kálmán körúton hatszáz fórunk volt a Tiborékkal szemben.
– Méterben?
– Forintban... A mi átla­gunk mindig 5-600 forinttal jobb volt. Nekem volt egy újításom, azzal elértük, hogy a fúrópajzs sohasem állt meg. Minden műszakon megtakarí­tottunk négy órát. Kaptam érte 8400 forintot. Elosztot­tuk négyfelé... A brigádból, akikkel együtt kezdtem, még ma is itt van tíz ember. Rit­ka ember, aki innen elszökdösik, pedig nem könnyű munka...
– A címzetes keszonmester is leszáll a föld alá?
– Mindennap... Most is megyek mindjárt, de az igazat megvallva, a túlnyomást már nem engedi az orvos... Másfél atmoszféra még jöhet, de annál több nem... Tudja, kicsit megnőtt a pocak, de a Tiboré még jobban... De még mindig szívesebben, le­megyek, mint vizsgázzak. Tudja, amúgy jó beszédű em­ber vagyok én, megszoktam még fűszeres koromban, meg is tanultam az anyagot, de amikor odaültem vizsgázni, megállt bennem a szusz. Ket­tő egész kilenctizedre vizsgáz­tam, a fene egye meg, a talajmechanikából kettest kaptam, az aztán lehúzta az egészet. Otthon a kisfiam elővette a rajzaimat, a számításaimat és mindent utánam számolt és rajzolt. Nyolcéves, de olyan esze van a matematikára, mint a beretva... Kicsit húztam előtte magamat, hogy az a nyolcéves gyerek érti, én meg kettesre lebőgtem...

– Baj? ... Kétszer ért baj, amióta a földalattinál vagyok. Egyszer, a Bazilika alatt do­goztunk és ránk jött valami harminc köbméter föld. Ketten maradtunk alatta. Nekem a karomat nyomta össze, a kollégámnak a derekát nyo­morította meg. Valaki nagyon megijedt és azt telefonálta a mentőknek, hogy beomlott a földalatti alagútja. Tíz kocsi­val jöttek ki a mentők és be­vittek bennünket a baleseti sebészetre, ahol az összes dok­torok bemosakodva vártak, de nem lett semmi komolyabb eset az egészből. A karomat még most is érzem néha, fő­leg az ilyen nedves időben, de a kollégám is meggyó­gyult, most is odalenn van műszakon...

– A másik baj, az most, az ősszel történt. A kisebbik lányom itt van a vállalatnál, mint küldönc. Most novem­berben történt, hogy ő hozta ki a fizetést egy aktatáská­ban. Volt benne négyezer-négyszáz forint. A kislányom nem talált, mert éppen lenn voltam, erre betette a táskát az én szekrényembe a pénz­zel együtt. Mire kerestük a pénzt, már csak a borítékok voltak, meg a fizetési lista, a pénz eltűnt. Fölvettem előle­get a káestémre, betettem a televíziót a zálogba és más­nap kifizettem az embereket. A televíziót most váltottam ki, de az a pénz nem lett meg sohasem.
– És a tolvaj?
– Arról tudjuk, hogy ki volt. Egy kétlaki ember, aki nappal itt dolgozott, elég szép beosztásban, este meg besur­ranó tolvaj volt. Ezt a pénzt nem vallotta be, pedig nem sokkal utóbb lebukott, de ő volt, az hétszentség, most is börtönben ül, legyen neki könnyű a négyezer-négyszáz forintomat leülni. Más baj nem volt, akárhogyan is vesszük.

– A tizenöt év alatt egyet­lenegyszer mentem el a földalattitól, akkor is három hét­re. Ez akkor volt, amikor leállították az építést és mi csak a fenntartáson dolgoz­tunk. A keresetünk havi nyolc–kilencszáz forint volt. Akkor telefonált egy bauxit­bánya igazgatója, hogy men­jek el hozzájuk vájárnak. El is mentem, három hét múlva azt mondtam: köszönöm, ne­kem ebből elég, pedig az se nehezebb munka, min ez, de ez mégis más. Itt vagyunk, akik együtt kezdtük és itt le­szünk, amikor végigszalad a csőben az első szerelvény. Most lesüllyesztjük a szekrényt, aztán lehet, hagy az új, kihajtott alagútba megyek, mert a szigetelésben is perfekt vagyok,

A fűszeres, aki tizenöt éve lement a föld alá, s aki azóta is ezt a kemény munkát vég­zi, a Péterfy Sándor utcában lakik, egy szoba, konyha, összkomfortos lakásban, ötöd­magával.

– Magam választottam le magamnak a lakást, 17 ezer forint kölcsönt vettem fel rá, abból még hátra van négyezer-hétszázharminckét forint. Háromgyerekes asszonyt vet­tem feleségül, három lánya volt a feleségemnek, amikor összeházasodtunk, aztán szüle­tett még egy gyerekünk, a kisfiam. A legidősebb lányo­mat már férjhez adtam, a kö­vetkező a MALÉV-nél dolgo­zik, s közben gépírást tanul, a kisebbik itt van küldönc, hatórás munkában, a kisfiam most másodikos, de nagyon jó esze van, azt hiszem, ezt már mondtam.

– Amit a gyerekek keres­nek, az az övék, én abból egy fillért el nem veszek, de az idősebb lányomnak, aki még otthon van, most vettem egy fekvőhelyet, egy szekrényt és négy széket, már most legyen neki valamije, ha egyszer ő is férjhez talál menni. A fe­leségem nem dolgozik, mert nem egészen jó a szíve, de azért megvagyunk. Mióta összeházasodtunk, az utolsó szö­gig mindent kicseréltem a la­kásban, azon túl, hogy a la­kást megszereztem. Nagyon szépen és csön­desen élünk mi. Amikor nyá­ron kivettem a szabadságo­mat, egyszer voltunk stran­don, s kétszer kirándulni. Es­ténként, amikor hazamegyek, mert nagyon sok dolgom van, itt mindenféle bizottság, mert a sportkör – én vagyok például a Metró pingpong-szakosztály vezetője is –, bajnok­ságot is nyertünk – akkor amikor végre hazaérek, le­ülünk és römizünk.

Két óra lesz három perc múlva, kezdődik a műszak. Schwartz Zsiga türelmetlenül gyűrködi a kék sapkáját. Ki­megyünk a „terepre”, ahol a Nemzeti Színház állt, most a gémnyakú daru bólogat a sár­ban és halkan süllyed a szek­rény.
– Járt ebbe a színháziba, amíg még állt?
– Hogyne, kérem, itt láttam például a Kormos ég című drámát Bástival és av­val a másik híres színésszel, na tessék segíteni, akinek olyan szép hangja van és mindig politikus szerepeket játszik.
– Bessenyei?
– Az a Bessenyei Feri
– Amióta itt dolgoznak, ta­láltak valamit a régi színház­ból?
– Tegnap A szekrény vágóéle váratlanul cölöpökbe ütközött. Kiderült, hogy vala­mikor a Rákóczi úti oldalt, ahol a színészbejáró volt, cö­löpökre építették, mert az már a régi Duna-mellékág mocsa­ras medrébe esett. Alá kellett ásni és elfűrészelni, nehogy megbillenjen a szekrény. Mondtam a fiúknak, egypár kritikust kéne hívni, azok na­gyon jól tudnak aláásni és fűrészelni. Jó szerencsét...

Baróti Géza (1965. december 12., 7. oldal)

1938-ban ezen a napon nem jelent meg a Magyar Nemzet.

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!