Egy iskola, ahol nincs gyerekkor

A Magyar Nemzet 1938. és 1965. december 18-án megjelent számaiból válogattunk.

(1938. december 18., 12. oldal)

Egy iskola, ahol nincs gyerekkor

Látogatás a tizenöt éves artistaiskolában

Artistaiskola. Valahogy nem illik össze képzeletünkben a két szó. Az iskola hűvös, köz­napi józanságát sehogy sem tudjuk összeilleszteni gyer­mekkorunk romantikus cir­kuszélményeivel, a csodálatos mutatványokkal, amelyeket hallatlan könnyedséggel csi­náltak a csillogó, elegáns kosztümös nők és férfiak. Pe­dig van ilyen iskola, s épp az idén töltötte be tizenötö­dik „életévét«.

Mit csinálnak, hogy tanul­nak, hogyan töltik szabadide­jüket a jövő artistái? – kí­váncsiskodtam be egy délelőtt az iskola Gorkij fasori épü­letébe.

– Szabadidő? Olyan ne­künk nincsen – csodálkozik rám mindenki, akitől csak ér­deklődöm. – S már sorolja is, mi mindent kell csinálnia reggeltől estig. Délelőtt nyolc­tól egyig gyakorlati foglalko­zások vannak: akrobatika, egyensúlyozás, létragyakorla­tok, szertorna, zsonglőrgyakor­latok, zeneóra.

– Egy órától kettőig szaba­dok vagyunk. Bekapjuk az ebédet, aztán sietünk az Ál­lami Balettintézetbe, ahol a balettiskola növendékeivel együtt tanulunk az általános iskolai vagy gimnáziumi osz­tályokban, este hatig. Ami időnk marad, azt tanulásra fordítjuk, mert valamikor fel kell készülnünk a tanítási órákra is, És aludni is kell legalább nyolc-kilenc órát, hogy bírjuk az iramot. Tessék ezeket összeadni és hozzászá­molni az étkezést, utazást, egy kis beszélgetést a családunk­kal – de csak annyit, hogy „mit csinálsz, ml újság” – ugye, hogy semmi sem marad.

– A helyzet csakugyan ez kérem – mondják az oktatók, – Ezeknek a gyerekeknek tulajdonképpen nincs is gyer­mekkoruk, úgy, ahogy a. töb­bieknek. Ide kerülnek hoz­zánk tíz-tizennégy éves ko­rukban – később már nem lehet, tizennégy évesen is csak kivételesen – és azután nincs megállás, nincs kihagyás, mert a porondon nem lesz pardon, ott teljes ember kell minden pillanatban.

Miért vállalják mégis? Aligha lehet erre pontos választ adni. A cirkusz romantikája biztosan hatalmas vonzóerő, de nem valószínű, hogy egy ugyanazon mozdulat ezredik ismétlése, gyakorlása olyan romantikus dolog. Pedig enélkül nem megy semmi. A ref­lektorok fényében már nem lehet tétovázni, véletlenre, vakszerencsére bízni valamit, ott minden lényeges, a szó szoros értelmében életbevágóan fontos.

– Szív kell ehhez, kérem. Szeretni kell a cirkuszművé­szetet – fogalmazza meg a választ Eötvös Tibor, aki öt éve tanul az iskolában. – Nálunk a családban hagyo­mány ez a pálya, már a déd­apám is artista volt, apám is az, a rokonaim is. Ők azt sze­retnék, ha tovább tanulnék, egyetemre mennék: jogásznak vagy színházi rendezőnek. Majd meglátjuk. Mindenesetre a’ cirkusszal akarok foglal­kozni egész életemben, más­képp el sem tudom képzelni.

És a cirkuszhoz kötötték életüket a többiek is: Szabó Géza, akit vidéki vasutas szü­lei sehogy sem akartak vándorkomédiásnak engedni, Berkecz János, aki vele együtt fog majd szerepelni a rövi­desen összeálló gumiasztal akrobatacsoportban, Eötvös Ibo­lya és Eötvös György is, akik testvérek és szintén az „Eötvös-dinasztia” tagjai, s a töb­biek, akik felnőttes komolysággal és vasszorgalommal gyakorolnak a szőnyegeken, egyénsúlyoznak a létrákon, is­métlik, csiszolják mozdulatai­kat, számaikat.

Kezdődik az újabb óra: szer­torna; tanára Pataky Ferenc olimpikon. Azt hiszem, nem kell. búcsúzni tőlük, vagy ha igen, így; viszontlátásra a po­rondon!

Horváth György (1965. december 18., 4. oldal)

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!