Hogyan élhet az ember 200 évig?

Illés Sándor a hosszú élet titkát kereste a 102 esztendős szabadkai Matuzsálemnél, László Dezsőnél.

Huszonkét éve él teljes ma­gányosságban, könyveivel, he­gedűivel. Egész sor mesterhegedűje van, köztük egy Guarnérius, egy Bergonzi és egy Amati. Füstős, öreg fa, mállik a vo­nón a lószőr, fényes a nyaka, hátára homályos patinát ra­kott az idő.

Ez a szoba itt a múlt szá­lad. A tűzhely is, az asztal is, a kivágás a képeslapból, még a falon ketyegő nagy óra is. Az is 118 éves, akkor küldte egy bécsi órás.

– Nagyapám kapta lakodalmi ajándékul Schreier Géza bécsi órástól 1848. február 20-án. Azóta hűségesen jár, fi­gyelmezteti az embert a köte­lességeire. Sosem kellett igazí­tani.

Áhítattal nézem az órát, amely akkor is járt, amikor fellobbant a Pilvaxban a sza­badságharc tüze, s akkor is mutatta az időt, amikor Pető­fi tömegsírba roskadt. Járt Kossuth halálakor, ütött a sza­rajevói merénylet pillanatában, átvészelte a második világháború borzalmait.

– Mint én is – mondja az öreg tanár csendes hangon. – A család nagy volt, de csak én maradtam.

1864-ben született, amidőn Nobel a dinamitot feltalálta. Húszesztendős volt, amikor Parsons elkészítette az első gőzturbinát. És ötvenéves, ami­kor kitört az első világháború. Budapesten letartóztatták, mert tüntetett ellene.

Puha, nesztelen léptekkel megy az asztalhoz, kihúzza kis fiókját, kivesz belőle egy el­sárgult lapot. Gyorsírási jegyzet.
– Mielőtt nagyapám meghalt, megkért, írjam, le élete legnagyobb élményét, marad­jon meg az utókornak. Ez az – mutatja.
– Mi volt a legnagyobb él­ménye?
– Az, hogy látta Kossuth Lajost. Ezt írtam le. Engedje meg, hogy felolvassak belőle néhány sort: „akkor még kisgyermek voltam, de jól em­lékszem mindenre. A reggeli órákban érkezett Kossuth Sza­badkára, barátaival együtt be­járta a várost, megtekintette annak nevezetességeit és Palics fürdőre is ellátogatott. Es­te hat órára gyülekeztek a vendégek a mi házunk udva­rán felállított sátorba, ahol vacsorát adtak a vendég tisz­teletére. A főhelyen ült Kos­suth, mellette Iványi István, képviselő és sorban a magyar és bunyevác előkelőségek: Parcsetits Károly főjegyző, Fülöp Dezső mérnök, Sztantits János törvényszéki bíró, Kozma Jó­zsef lapszerkesztő, Ferenczi Zoltán gimnáziumi tanár, Damjanich Frigyes katonatiszt és még sokan mások ”

Abbahagyja, fáradt a hang­ja. Talán az emlékezéstől Az­tán átnyújtja a jegyzetet: – Tessék, magának adom. Vigye el, őrizze meg, Kossuth-emlék. Én nem tudom már ki­re hagyni, ha esetleg...

Csend fészkelődik közénk. Erre az „esetlegre”, ami talán a nagy utat jelenti. Vagy nem erről beszélt a 102 éves öreg tanár? Néhány percnyi pihe­nés elég neki, s már ismét fel­áll, mutatja könyveit. Engem legjobban az érdekel, amelyik­ben a halál feletti győzelemről beszél. Ebben a könyvben ol­vastam: „Tizenkilenc éves ifjú voltam, amikor a város ösztön­díjával külföldre utaztam. Ak­kor adtak hírt az újságok a nagy eseményről, hogy Edison Európába érkezik. A hajóállo­máson én is vártam, s megkér­deztem tőle: Mondja, mister Edison, hogyan lehetséges az, hogy ön 92 éves korában ilyen világraszóló találmánnyal tud­ta meglepni az emberiséget? Erre Edison ezt válaszolta: Kedves barátom, a tudást, a szabadságot, az életet csak az érdemli meg, aki mindennap megharcol érte. Aki önmagát mérsékletes szolid életmóddal leküzdi. Én nem dohányzom, húst nem eszem, szeszesitalt nem iszom. Ne felejtse el, hogy nagyobb haszon szárma­zik abból, ami a lábosban ma­rad, mint amit megeszünk.

Ezt írta le abban a könyv­ben, amire az antikváriumban bukkantam, s azóta ő is így él. Gyümölcsdiéta, zöldségféle, kétszersült, krumplipüré, hárs­fatea. Egy évszázad óta.

Az élethosszabbító étel re­ceptje, amit ajánl: Két evőkanál étolajba egy deka kömény­magot teszünk és tűzön pirít­juk, utána fél liter langyos vi­zet és kevés sót adunk hozzá. Amikor a víz már forr, két nagy burgonyát aprítunk bele meghámozva. Amikor megfőtt, fél citrom levét nyomjuk hoz­zá és melegen fogyasszuk, barna kenyérrel.

– Magam főzök, magam ta­karítok és mosok. De azért nagyobb útra már nem vál­lalkozom. Nemigen járok ki az utcára. Magamra marad­tam nagyon. De azért nem va­gyok egyedül. A múlttal be­szélgetek

Elhallgat, feltekint az órára, amely most üti a kettőt A szemébe nézek, de nem látok benne semmit. Pedig tiszta a szeme, mint bágyadt fénynél a tó vize.

Nem merem megkérdezni, hogy komolyan gondolja-e a kétszáz évet? Mert akkor még 90 éve van hátra. Egy újabb évszázad!

Kikísér, s megkér, ha talál­koznék régi pesti ismerőseivel, adjam át nekik az üdvözletét. Régi iskolatársak, cimborák, ki tudja, merre szóródtak szét?...

Sietek az utcán, aztán futni kezdek. Csekély ötven évem­mel szinte gyermeknek érzem magam

Illés Sándor (1966. május 14., 5. oldal)

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!