2015. augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, s ebből az alkalomból múltidézésbe fogtunk. Keressék a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Hetente többször is jelentkező válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott időszak számaiból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.
Lehet-e helyettesíteni a családot?
AZ ESŐ hirtelen suhintott végig a tájon, felkavarta a föld nyugvó szagát, szép, tiszta csönd lett, aztán a tóból egyhangú zúgás támadt, lüktető, puha zaj, társa a csendnek. Sötétedett. Fent még vibrált a fény.
A fiú a tó szélén állt egy lapos, nagy kövön, előrehajló testtel figyelt, akár az indiánok.
– Kit keresel? – kérdezte.
– Senkit – feleltem.
– Riportot írsz?
– Igen.
– Mikor kezdesz hozzá?
– Nem tudom.
– Folyton csak mászkálsz és beszélgetsz. Már reggel, mikor felkeltünk, kérdezni akartam, hogy mit csinálsz itt? Csakhát nem mertem.
– Miért nem merted?
– Mert akkor azt mondják, hogy szemtelen vagyok.
– És most?
– Most egyedül voltál.
– A halakat lesed?
– A halakat mind kifogták, Leeresztették a vizet és a halak ott vergődtek az iszapban. De én úgyis elmegyek innen.
– Hová?
– Pomázra küldtek. Engem nem lehet használni semmire.
– Miért akarsz menni?
– Megvertek és röhögnek rajtam.
– Ki vert meg?
– A többiek, kint a gazdaságban. Ha valamit rosszul csináltam, tarkón vágtak.
– Szóltál a nevelőnek?
– Nem érdemes. Én úgyse vagyok jó semmire.
– Mióta élsz itt?
– Talán fél éve.
– A szüleid?
– Az apámat nem ismerem. De ha találkozunk, leszámolok vele.
– Miért?
– Az anyám azt mondta, pólyáskoromban labdázott velem, és egyszer elfelejtett elkapni, majdnem belehaltam. Te mit tennél, hogyha megvernének?
– Nagyon régen vertek meg utoljára.
– És elfelejtetted?
– Nem felejtettem el.
– Engem még a másik intézetben megvert a tanító, azóta csak arra gondolok, hogy visszafizetem neki.
– Csak arra gondolsz?
– Mikor egyedül maradok, eszembe jut. Mindenfélére gondolok és akkor olyan lesz a szemem, mintha sehova se néznék. És mindent elhibázok, mert nem tudok odafigyelni. Csak akkor térek észhez, mikor tarkón vágnak. Sohase tudok orra figyelni, éppen történik velem.
– És ezután mi lesz?
– Nem tudom.
– Mezőgazdász voltál?
– Először asztalosnak készültem, azután mezőgazdásznak. De egyiket sem tudtam megtanulni.
– Buta vagy?
– Buta.
– Míg beszélgettünk, folyton arra gondoltam, hogy nem vagy buta.
– Tényleg arra gondoltál?
– Arra. Jó az, hogy egyik helyről a másikra vándorolsz?
– Megszoktam. Egyik helyen se tudnak velem mit kezdeni.
– Hány éves vagy?
– Tizenhat.
– És most már ilyen lesz az életed?
– Nem tudom.
– Ha rád bíznák, mihez kezdenél?
– Hazamennék az anyámhoz. Azt az embert, akivel együtt él, elzavarnám, az anyám úgyis csak kényszerből él vele.
– Most egyedül vagy?
– Egyedül.
A FÓTI GYERMEKVÁROS parkjában álltunk, s mind az ideig nyugodt derűt láttam magam körül, szép épületeket, tiszta termeket, vidám embereket, s már-már arra gondoltam, ez az intézmény sima egyhangúsággal működik, a nevelők erőlködés nélkül végzik a dolgukat, csupán betartják a szokásos tempót, mint a forgalmisták, s rendben megy minden.
De ott a tó partján, míg ezzel a cseppet sem ostoba, cseppet sem rosszindulatú, de tétova és elnyűtt fiúval, Tóth Jancsival beszéltem, megértettem, hogy mit jelent körülöttünk a derű, mit jelent a többi gyerek kiegyensúlyozott és természetes kedélye, akkor értettem meg. hogy a család nélkül felnövőknél ez az állapot nem természetes, magától való, hanem eredmény, amiért küzdeni kellett, amiért lankadatlanul és szívósan meg kell küzdeni. Tóth Jancsi sorsának keserve és sivársága láttatta meg velem a többiek sorsának ívelését.
A gyermekvárosban két esztendővel ezelőtt egy tizenhat éves fiú öngyilkos lett. Emlékezett halott édesanyja utolsó szavaira: „Kisfiam, szeretnélek látni tizenhat éves korodban, jaj, nem is tudom, akkor milyen leszel.” A gyerek emlékezett és a születésnapján felakasztotta magát a parkban.
És mindannyian, akik itt élnek (jobb körülmények között, mint a kintiek közül sokan), érzik a család hiányát, s vagy így, vagy úgy, felelnek erre a hiányra. És ha nem kapnának helyette valami mást, hozzá hasonlót, akkor egész életükben hamis menedékként, haszontalan vigaszként hordoznák a nem ismert, vagy alig ismert szülők emlékét, s önmaguk sajnálatát. A fóti pedagógusok jól tudják, hogy a tisztaság, a rend, a fegyelem csak alapja az emberré válásnak, pillér, amire építeni lehet, jól tudják azt is, hogy ha tizennyolc esztendős korában egy gyerek elhagyja az intézetet, szakmát vagy érettségi bizonyítványt szerezve, ezzel a csöppet sem lebecsülendő ténnyel nem ért véget a dolguk. Ugyanúgy, ahogy a család szemmel tartja és segíti felnőtté vált fiait, a fóti gyermekváros is szoros kapcsolatot tart végzett növendékeivel.
– Ez nemcsak a gyerekeknek jelent sokat, hanem minekünk is – mondja Barna Lajos igazgató. – Azok a növendékeink, akik egyetemre kerültek, a nyári szünidőt itthon töltik, s helyettesítik a szabadságra ment nevelőket. A munkájuk többet ér egy idegen pedagógus tevékenységénél, nem rombolják össze a szokásainkat, mert ebben nőttek fel. Tudják, miről van szó, a kisebbeket magukhoz közelállónak érzik, s a felelősség, amit másokért vállalnak, megérteti velük, hogy immár felnőtt, önálló emberek, akik felelősek saját sorsukért is.
Fót, az innen eltávozottaknak az otthont jelenti, s egy-egy pedagógus, egy-egy apróbb gyerek a szülőt, a testvért.
AZ ELSŐ SZAKKÖZÉPISKOLÁSOK húsvétkor csomagot küldtek az egyetemistáknak. Érdemes néhány válaszlevélből idézni:
„Tudom, hogy ilyen távolról is közétek tartozunk.” „Kicsit szégyelltem magam, mikor felbontottam a csomagot, részben azért, mert nekünk tavaly ilyesmi nem jutott eszünkbe, részben azért, mert a sok rokon közül senki sem gondolt rám. Szeretném a bizalmatokat kiérdemelni.”
Így hát a gyermekváros többet jelent, mint a rokonok népes tábora, az itt töltött idő valódi emléke helyettesíti a család idealizált, s éppen azért bénító emlékét.
„Akiben csak egy kevéske akarat lakozik, véghez tudja vinni azt, amit én” – írja egy főiskolás az otthon levőknek. „Tudom, hogy a gyermekvárosban nem könnyű az élet, de higgyétek el, máshol még nehezebb.” – Az idősebb testvér figyelmeztetése ez, aki megértette már, hogy a gyermekváros védettsége mennyit jelent, azt is érti, hogy a kisebbeket föl kell készíteni az „idegen világ” elfogadására.
Pedig az a világ nem is olyan idegen – mondja az igazgató. – Mi nemcsak azt akarjuk, hogy a gyermekváros megvédje a fiatalokat az élet nehéz görcseitől, hanem azt is, hogy annak idején más, nehezebb körülmények között is élni tudjanak. Nem zárkózunk el a világtól, csak annyira, ahogy minden család elzárkózik, annyi védettséget adunk, amennyire egy gyereknek szüksége van. Növendékeink bejárnak Pestre. A szakközépiskolások és ipari tanulók gyárban dolgoznak, s azt sem kérjük tőlük számon, hol töltötték kimenő idejüket, és azt sem, mivel töltötték. Csak azzal a gyerekkel van baj, aki tizenhat éves korában kerül hozzánk, mert ilyenkor már az ember jellemén változtatni alig-alig lehet.
KILENCSZÁZHÚSZ fiatal él a fóti gyermekvárosban. A legkisebbek három, a legidősebbek tizennyolc esztendősek.
– A gyermekotthonok ingerszegény környezetében a kicsinyek érdeklődése beszűkül, közömbössé válnak, s ez a közömbösség a világ sokféleségének nemismerése végigkíséri őket egész életükön. A mi helyzetünk lehetővé teszi, hogy az idősebb növendékek család után vágyódása a kisebbeknek olyan életformát biztosítson, amely megközelíti azt, amire múlhatatlanul szükségük van. Társadalmi munkával játékházakat és játszótereket építünk, a szakközépiskolás lányok idejük nagy részét az óvodások között töltik, a háromévesek szinte anyát választhatnak maguknak. Az érzelmek többet jelentenek a tárgyaknál, az életforma többet jelent a környezetnél.
A környezet ennél jobb aligha lehetne. A park, a tó, a sportpályák, az iskolák, a műhelyek, a bölcsődék, a diákotthonok, a nevelés ideális lehetőségeit biztosítják. A kilencszáz gyereket háromszáz felnőtt gondozza. Háromszáz erre érdemes felnőtt. Mert a fóti gyermekváros nevelői, szakemberei nem véletlenül kerültek ide. Nem véletlen az sem, hogy ottlétem alatt egyetlen pedagógus sem panaszkodott fáradtságra, túlterheltségre, pedig a munkájuk nehezebb, mint a hagyományos értelemben vett pedagógusi munka. Hosszas mérlegelés előzi meg, mielőtt valaki Fótra kerülne nevelőnek. Rengeteg jelentkező közül választják ki azokat, akikben elég szeretet, értelem és kitartás van, olyanokat választanak ki, akik erre tették fel az életüket.
S így, egyre kevesebb Tóth Jancsival találkozhat az ember Fóton. Egyre kevesebb azoknak a száma, akik nem lelik helyüket, csak vágyakoznak, s maguk sem tudják, miért, hová.
Pedig valamennyi állami gondozásra szoruló gyermek sorsa így indul. Az adott helyzet, a magárahagyatottság kezdetben kilátástalanságot szül, s csak szívós, napról napra megújuló küzdelemben kerekedhet felül az ember.
A fóti gyermekvárosban nem illemtudó, rendszerető gyerekeket nevelnek, hanem embereket készítenek elő az életre, úgy, hogy a többi emberhez hasonlók legyenek.
Kristóf Attila (1966. május 8., 11. oldal)
Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!
