2015. augusztus 25-én új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, s ebből az alkalomból múltidézésbe fogtunk. Keressék a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Hetente többször is jelentkező válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott időszak számaiból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.
Csak egy kerék hiányzik
Az eltűnt talicska, és akik eltüntették
A talicska, ami nincs – vastalicska. De lehetne fából is, mert az – sincs. Egyáltalán: 1966-ban a talicska, mint olyan, megszűnt létezni Magyarországon. És ez – ha a munkaeszközök természetes fejlődésének, a nehéz fizikai munka tervszerű gépesítésének következménye lenne – mindenképpen okot adhatna az ünnepélyes örömre. Így azonban – a való helyzet ismeretében – szó sem lehet semmiféle triumfálásról. Sőt!
Nem kutattuk mélyrehatóbban a talicskafejlődés történetét, de így is valószínűnek látszik, hogy a néhai egy keréken és jelenleg napirenden forgó, emberi igával működő jármű egyike az ember legősibb segítőtársának. Karrierjére jellemző, hogy annak idején, a talicska virágzó korszakában jobb kocsmárosok így reklámozták boraik minőségét: „öt liter után talicskával hazaszállítjuk”. A szocialista vendéglátóiparnak (nem figyelve most az alkoholizmus elleni harc szempontjaira) az idei évtől kezdve a hirdetésnek még ez a lehetősége sem adatik meg.
Nem a kocsmáknak, vendéglőknek, de az öntödéknek, kohóknak, bányáknak se jut talicska. Pedig az említett helyeken szinte létkérdés, elemi szükséglet az idézett szerszám. A felhalmozódó salak ugyanis akadályozza a kemencék kiszolgálását, növeli a balesetveszélyt. A salakot pedig ezekből az üzemekből, de a bányákból is, máig vastalicskával (és nem helikopterrel!) szállították el. Nemcsak nálunk, de tőlünk nyugatra és keletre is! És ezzel szállítják ma is azokban az országokban, ahol gyártanak – talicskát.
Amint ez már az előzőkből kiderült, nálunk az idén – nem gyártanak. Nem azért, mintha bárki is, akár az érdekeltek közül, különösebb előítélettel, elfogultsággal viseltetne ellene.
Végigjártam a talicska eltűnésének útját, valamennyi fázisát. Valamennyi szervet, amelynek köze volt hozzá. Egyértelműen és egybehangzóan, nagyon őszintén – sajnálták. A talicskát. Sőt, a gyárakat, a bányákat, a népgazdaságot is, amelyek mindegyikében jókora űr tátong váratlan távozásával. Amely elképesztő gyorsasággal ment végbe.
Ezt aztán igazán senki sem gondolta volna róla. Kivált az űrhajózás korszakában!
A Fővárosi Döntőbizottság legnagyobb szobája is szűknek bizonyult annak a pernek tárgyalása során, amelyben a MÜART (a Műszaki Árukat Értékesítő Vállalat) kérte negyven gyárral, üzemmel, bányával kötött szerződéseinek – kötbér nélküli! – felbontását. A fővárosi tanács első emeleti tanácstermét kellett kölcsönkérni, hogy a heves vitákkal lefolyt tárgyalást megtarthassák. A címszereplő – a talicska volt. Amelynek – mint köztudomású, csak egy kereke van. De ez untig elég ahhoz, hogy funkcióját maradéktalanul betöltse. Ha van.
A per során a következők derültek ki: a talicskát Magyarországon a szentendrei Erdészeti Fa- és Vegyesipari Vállalat (a volt Kocsigyár) gyártotta. Igen ám, de 1966-ra, fontosabb népgazdasági érdekekre való hivatkozással az Országos Tervhivatal és az Országos Erdészeti Főigazgatóság nem tervezte be a talicskagyártást Szentendrén. És ez még nem lett volna végzetes hiba. A kézi erővel tolt talicskák helyett gépi erővel vont traktor utánfutók gyártását írja elő az idei terv a szentendreieknek. Fontos is, hasznos is, amit gyártanak. Közelebb is áll profiljukhoz, a mezőgazdasághoz. Elvégre a fától nemcsak az erdőt, de a mezőt is illik látni!
Ahol a baj elkezdődik: nemcsak Szentendrén, de másutt sem jelöltek ki termelőegységet a talicskagyártásra. Hogy elfelejtették-e, vagy egyszerűen azt hitték, már nem lesz rá többé szükség, ezt későbbi, privát szorgalomból végzett, a tárgyalástól független nyomozásaim során sem sikerült tisztáznom. Pedig a talicska kell! Amint ezt az alábbi ábra mutatja.
Kohászok, öntők, martinászok állnak nap mint nap a szüntelenül növekvő salakhegy tövében. És nap mint nap reménytelenebbül. Nincs talicska, amivel ismét egészséges éghajlatú síksággá változtathatnák dimbes-dombos munkahelyüket.
Mit mondanak a MÜÁRT-nál? Először semmit. Éppen csak elővesznek egy talicskányi papírt, ami mind arról szól, hogyan próbálták menteni a talicska létezését, további fennállását. Nem sikerült. Nem akadt gyártó vállalat – gyár, üzem, ktsz, maszek –, aki vállalta volna. Ezek után érthető, ha nem maradt számukra más, mint a döntőbizottsági tárgyalás. Ahol végül is megnyerték a pert. Vétlennek minősítették őket. Amivel minden józan gondolkozású magyar állampolgár egyetérthet. Elvégre egy kereskedelmi vállalat a semmiből nem varázsolhat elő talicskát.
De mit mondanak az Erdészeti Főigazgatóságon? A szentendrei gyár felettes hatóságán.
– Korszerűtlen, régi gyártelepen termeltünk évi százmillió forintot. Illetékesek közbeszóltak. Joggal. Hetvenmillióban szabtuk meg a termelés mértékét. Azóta is túlteljesítettük mindig. Kényszerből. Jó kényszerből. Idén az Országos Tervhivatal, hivatkozással a rúd- és idomacél-ellátás nehézségeire, nem látott lehetőséget az eddigi nyersanyagmennyiség biztosítására. Ezért javasolta, hogy Szentendrén csökkentsük a termelést. Egyben felszólította az Országos Erdészeti Főigazgatóság Faipari Főosztályát, hogy értesítse erről ügyfeleit. A megszüntetésre kerülő gyártmányokról. A talicskáról például. Mert az OÉF tervfőosztályán a talicskát ítélték halálra.
Az igazságnak tartozunk vele, ha elmondjuk, hogy joggal ítélkeztek így. Elvégre, ha fából nem lesz vaskarika, egyetlen faipari vállalatot sem lehet kötelezni, hogy vastalicskát gyártson. Ez KGM-téma lenne. Talyigás főosztályvezető, a Kohó- és Gépipari Minisztériumban – ezt is az Erdészeti Főigazgatóságon hallottuk –, most mindent elkövet, hogy a talicskagyártáshoz szükséges anyagot mégis biztosítsa. (És még mondja valaki, hogy a nomen est non omen, hogy a név nem kötelez.) Szentendrén még megvannak a gyártáshoz szükséges szerszámok. És a jó szándék is. Stróbl Kálmán, a faipari főosztály vezetője vállalta, hogy – az igények teljes kielégítésére – 500 vastalicskát legyártat.
És a fatalicska? – Az külön téma. Fatalicskát az idén nem gyártanak. Hacsak
Azt hiszem, ez volt a pillanat, amikor az egykerekű jármű, szállítóeszköz: a talicska – bonyolult áttételű szimbólummá nőtt. A gazdasági bürokratizmus szimbólumává. Ezért kellett megírni ezt az esetet. Okulásul, tanulságként. Na és persze azért, hogy végül is legyen talicska.
Csillag István (1966. április 17., 5. oldal)
Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!
