Amerikát is meghódította a kis ceglédi szeszfőzde

Hiába volt a rengeteg újítás, a nagy népszerűség, a területet uraló állami vállalat nem volt partner.

Három a magyar igazság; az is érthető ezek után, ha kí­váncsi lettem, látni akartam, mi történik ott, Cegléden?

Az üzem kívülről, a város legszélén, szemben a kenyér­gyárral, semmivel se mutat többet, mint bármelyik másik főzdéje az országnak.

Az erjedő barack és szilva szaga messzire szállna, ha nem borítaná nylontakaró a jókora medencékben. Ez még a régi, jól ismert kép. Az új arra, hátrább kezdődik. Túl a régi főzdén, a kazánházon, az irodán. Ahol asszonyok fürge ujjai, meg néhány újonnan szerkesztett, vagy évekig el­fekvő készletből (mint a két német hagymaszárító, amely 15 évig hevert a Derekegyházi Állami Gazdaságban ebek harmincadjára), vagy más célra született, és itt átalakított gép között a nádudvariak hagy­májának mentése folyik.

Nem kérdeztem, hogyan szü­letett az ötlet a különböző zöldségfélék, gyümölcsök szá­rításának magyarországi alkal­mazására. Éppoly felesleges­nek éreztem ugyanis, mintha Irinyi Jánostól kérdezte volna meg valaki, hogyan jutott eszébe a gyufát feltalálni. Láttam a keménypapír ládát és a tízkilós nylontasakokat, és láttam rajtuk a cím­zést: Böhm, Hamburg; NGM, Hamburg; ACP, Glasgow; Schulze, Nürnberg; Agricultural and Chemical Products, London; és utazik a hagyma, petrezselyem, zöldbab, torma, cseresznye, barack, paprika szállítmány Lipcsébe, Fjalkingébe, sőt még Amerikába is innen Ceglédről, ebből a nem is olyan régen még semmi kü­lönöset nem tudó kis szesz­főzdéből.

Ha kérdezni nem is kérdez­tem, azért gondolkoztam a dolgon. És azt hiszem, nem já­rok messze az igazságtól, ha az új első jelét abban vélem felfedezni, amikor Grosz Sándort, 12 évi odüsszeuszi kalandozások után, miközben volt gazdasági vezető a faipar­ban, a zöldségfeldolgozásnál és a vasiparban (a vas- és acél országa voltunk akkor!), 1957-ben kinevezték a tönk szélén álló ceglédi szeszfőzde élére. Vissza a szakmájához! Amihez gyerekkora óta értett. Még az édesapjától tanulta, Hernádvécsen. Ott született ugyanis, 1907-ben. Kerek félévszázados fennállásának jutalmaként is felfoghatta tehát a ceglédi ki­nevezést. Nem lett hálátlan. Hét em­berrel kezdte, ma ötszáz ceglé­dinek – főleg nőnek – ad munkát az üzem. Amire aligha ismer rá, aki régen látta. Új épületek, új gépek – állami pénz, állami beruházás nélkül – pusztán önerőből. 1965-ben, tavaly kapott először három­millió forintot, amelyből fel­építtette a második szárító üzemet.

Ő 59 éves, de alig tudom kö­vetni az esőtől iszamos ceglédi homokon. Kitágultak a kis­üzem falai, határai. És amíg flaszterhoz, villamoshoz szo­kott lábam lázong a rögtönzött túra ellen, úgy frissül, fordí­tott arányban figyelmem sza­vai nyomán, amelyek egy új nagyüzem kontúrjait rajzolják a ceglédi határra. Mert ha egy­szer egy üzlet menni kezd!...

Ez pedig menne, nagyon menne. Szinte az az érzésem, úgy kell visszatartani.

Nevet, kicsit keserűen. Ak­kor még nem értem.

Saját javítóműhelyük tart­ja rendben a teherautó- és traktorparkot és itt gyártják az új szárítóüzem jugoszláv gépeihez az itthon újított alumíniumtálcákat, az eredeti, nyomban eltört facserények helyett, akár a sárgarépa kockázót, vagy egyéb gépeket.

Minden poszton egy-egy ki­tűnő szakember. Itt Kiss bá­csi, az irodán Fehérvári igaz­gató, vagy Kolek úr, a min­denese, a nagykőrösi főzdében Szőllősi, a tápiószőlősiben Szücs főzdevezető. Mert Grosz Sándor közben egész Pest me­gye szesziparának gazdája lett. És jeléül ennek, a kis Tápiószőlősön is 30 asszony válogatja, pucolja a – hagy­mát. Amit soha azelőtt ezen a vidéken nem csináltak.

Ez is elgondolkoztat. Kivált, amikor megtudom, hogy nem csak Nádudvarról, de még Makóról is Cegléden „gyógyul” valutává a gombától megbetegedett, áthatóan étvágygerjesztő, világszerte hí­res növényünk.

A ceglédi szeszfőzde, pa­tika tisztaságú (a tisztaságot egyébként már másutt is, min­denfelé észre kellett vennem!) palackozójában végképp felde­rülök. Grosz pedig végképp el­komorul.

Vidámságom oka, hogy itt végre látom azokat a nagyon ízléses cserepeket, kulacsokat, kancsókat, amelyeket pálinká­val, valódi kisüstivel töltve, ma már úgy keres a külföldi vendég. Keres, de nem mindig talál. Ez viszont Grosz Sándor rossz kedvének legfőbb oka.

A likőripari vállalat másfél éve akadályozza a palackozás fejlesztését. Csak itt, Ceglé­den. Pedig másutt, más válla­latok is palackoznak az ország­ban.

Kérdem, mi a torzsalkodás oka? Mert ez most már érdekel. Ez olyan dolog, amit meg kell kérdezni

A válasz meglepő. Aszondja, hogy a Pest megyei Szesz­ipari Vállalat tanácsi fennha­tóság alatt működik. Köteles tehát áruját az állami ipar rendelkezésére bocsátani. Il­letve egész pontosan engedé­lyét kérni. Illetve még ponto­sabban csak rajtuk keresztül bonyolíthatja üzleteit.

Vagyis magyarán: Cegléden dolgoznak, újítanak, kitalálnak egy csomó dolgot, amiből egy csomó embert eltartanak Bu­dapesten, az állami vállalat központjában.

Mintha hirtelen még hűvö­sebb lett volna az egyébként is hűvös augusztus. Pedig nem is az idei, hanem egy régi rossz augusztus szele csapott meg a patika tisztaságú palac­kozóban.

Ki őrzi, kinek lehet jó az a módszer, hogy a ceglédi főzde termékeit előbb az állami vállalatnak kell számláznia, hogy az újabb papírtengeren továbbvitorláztassa az árut rendeltetési helyére? És mindezt a világ egyik papírban leg­szegényebb országában!

Grosz Sándor kinyit egy ku­lacsot, és tölt a calvadosból. Koccintunk és iszunk. Az az érzésem, csak azért, hogy fel­tett kérdésemre ne kelljen vá­laszolnia. Úgy érzem, kínos neki. Nem értem.

A diadal árnyékában? ... Az árnyékot nem ő – újítot­ta!

Csillag István (1966. augusztus 13., 5. oldal)

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!