Újság sem volt már nyár végén Tihanyban

Ilyen volt Tihany augusztus végén, szeptember elején az 1960-as évek közepén.

1966. áprilisában húsvétkor vette át, családjával (feleség, leány, vő, egy pincérgyerek) a Halászcsárda vezetését. Csak halételből 1200 adagot sütött-főzött-rántott hetenként ez a családi vendéglátó kiskollektíva. Éspedig nem ke­vesebb, mint négy métermá­zsa ponty, fogas, süllő tisztí­tását, sütését-főzését-kirántását jelentette hetenként a fő­szezonban májustól szeptem­berig. És a mennyiség pe­dig – nagyvonalú számítás­sal – 19 200 adagot és 64 mázsa halat jelentett az idei nyáron. Amire nem volt pél­da eddig a tihanyi Halászcsárda történetében.

Jerem Kálmán egyébkén is messziről indult Tihany felé. Harminckét éve – 14 éves korában – a miskolci kocsmában (ma Avas) tanul­ta a szakmát. 1940-ben ke­rült Budapestre. Azóta több ezer kilométert gyalogolt vé­gig fehér kabátban, tálakkal megrakodva a Gellért, a Hangli, a Keszei, a margit­szigeti Nagyszálló, a Széchenyi-hegyi Vörös Csillag és a Corvin étterem versenypá­lyáin.

Jó iskola volt valamennyi. Tapasztaltuk. Mint ami­kor hivatásos színész lép szín­padra a műkedvelők között, úgy kitűnt udvariasságával, gyorsaságával, minden kész­ségével.

A nevét, személyi adatait, de az egyéb statisztikát is, ott tartózkodásom utolsó nap­ján jegyeztem fel.

A Balaton északi partjá­hoz vezető műút mellett, a Csóri bisztróról még keveseb­bet tudok. De amit tudok – elég. Átépített, hangulatos helyiség, kitűnő ételek (kora reggeltől záróráig birkagu­lyás és pörkölt!) – olcsón! És mindehhez: már-már csak emlékeinkben élő, szíves, csa­ládias kiszolgálás. Például: ha serclit kíván a vendég, fel­szelnek a kedvéért – urambocsá' – egy egész vadonat­új kenyeret.

Úgy látszik, mégis van mese.

Nagyon szép bolt, a nagyon szép ívű híd tövében. A rek­lámtáblák szerint minden kapható. A valóságban alig valami. Ha méltatlankodik a vendég, a debrecenit főző vagy italt mérő, kedves arcú, szelíd mosolyú hölgy a pult mögött széttárja a karját: „Ne tessék csodálkozni; augusztus vége van.”

Megint ők temetnek. Hiába, hát a „magyar tengernyi” írás. A betű, toll és papírkoptatás. Petőfi még szep­tember végére tette az elmú­lás határidejét. A Veszprém megyei Vendéglátóipart Vál­lalat túlteljesítette a normát. Hátha lefőzhetik Petőfit? „De ime sötét hajam őszbe ve­gyül mát, a tél dere már megüté szivemet.”

A pesti szleng szerint a „szőr”, bajt, hibát jelent Ügy látszik, Tihanyban is. Forró délben, igazi szezonhangulatban indult el kedves barátunk a motel melletti, sok pénzen épült fodrászműterembe. Külföldről érkezett, kedves hölgyvendégünk ugyanis tudta a szabályt: a szépségért szenvedni kell! A tihanyi fodrásznők – úgy lát­szik – nem hajlandók. Egyetlenegy sincs közülük az üzletben. Minek? Augusztus végén?...

A Tihany-szálló előtt a vi­lág minden tájáról érkezett gépkocsik parkolnak. BMW-kongresszus. Csúcsforgalom. A fodrásznők – strandolnak. Augusztus végén.

Elment a hajó. Többször elment. De ő mindig rajta volt. Harminckilenc éve. 1927-ben kezdte – inasként. Évek­kel ezelőtt azt mondta egy­szer, hogy elég volt, befe­jezte. Füredre indultunk vol­na. A Beloiannisz parancsnoki fülkéjéből ősz hajú kapitány tiszteleg. Ő az: Szabó János. Rég láttuk egymást, mégis ott folytatjuk, ahol abbahagy­tuk. Vannak ilyen szabályta­lan barátságok, ő a nyárról, hajóról, utasokról, tóról me­sél. Én meg arra gondolok, hogy nekem már, amíg élek, ő lesz a kapitány. Ha elmegy, majd egyszer mégis, árnyék borul a Balatonra. Amíg ott van a helyén, úgy érzem, semmi baj nem történhetik.

Elhallgatunk; a motor le-, ő felállt. Rövid vezényszavak a valószínűtlenül tisztára szidolozott sárgarézcsőbe. Csak hajón látni igazán, hogy nem mind arany, ami fénylik. Réz is lehet. De ez a ragyogás felér az aranyéval.

Ügy navigál behunyt szem­mel, könyv, iránytű nélkül, mint aki betéve tudja a lec­két. Betéve tudja. 39 éve gya­korolja. A hajó bordáit, a ba­latoni hullámok anatómiáját doktori szinten ismeri.

Akárcsak visszatérő utasait. Kapitány és házigazda egy személyben. Ennyivel is több a távoli tengerek kapitányá­nál.

Mi újság? Szeptembertől aligha tudják a tihanyi üdü­lők. A nyomtatott hírek szál­lításának szolgálata ugyanis „gyöngyvirágtól lombhullásig” két pöttömnyi gyerek végzi. Testvérek. És iskolások mind­ketten. Természetes követel­mény tehát, hogy az iskolák kapuinak megnyitásával egy­idejűleg ők automatikusan becsukják addig örökmozgó „standjukat”.

Ettől kezdve Tihanyban sincs új a nap alatt. Marad a hegy, a víz, a bor és a szeptemberi mézízű, rnézszínű, süllők illatától, dombok fuvallmátód, Balaton ihletésé­től terhes nyárutó megejtő szépsége.

Nem vagyok biztos benne, helyes-e, ha a sajtószolgálta­tás nagyobb stabilitásáért emelek szót ezen a vidéken. Azért mégis!

Ahol az út kétfelé válik, útjelző tábla hirdeti, hogy az alsó traktuson révbe juthat a betontenger vi­harain idáig evickélt utas. Olyan ez a tábla, mint a világtörvény az óceánon, vagy a Fárosz a repülőtereken. Olyannak kéne lenni. Mert a valóságban nem olyan. A betonnak csak magyarul tudó tengerészei értik ugyanis: „Tihany-rév 3 km”. – Ez áll a táblán. Percenként áll meg egy-egy külföldi gépkocsi, hegy vezetője érdeklődjék az enyh-hely, a hotel iránt. Mi Lenne, ha a táblára a tiszta magyar „rév” szó helyett ki­vételesen ezt a nemzetközi kifejezést festenénk, hogy „hotel” vagy „komp”?...

Igaz: ez esetben keve­sebben gyakorolhatnánk kö­zülünk a nyelvtudást, de az is igaz, hogy kül­földi vendégeink közül keve­sebben tévednének el. Illetve fel. Az apátsághoz, a tulajdonképpeni ősközösséghez, a faluba, a bennszülöttekhez.

Akiknek felcseperedett leá­nyai..., de ezt már leírtam. És jövőre minden kezdődik elölről. Reméljük. Mert ez a jó! így a jó. Még akkor is, ha jobb is lehetne. Bízunk benne. Ezért is írjük meg minden évben az igazságot. Hogy a végen sok-sok év múltán majd kikeveredjék belőle az újkori, az igazi – tihanyi rege.

Csillag István (1966. szeptember 10., 5. oldal)

-------------------------------------------

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!