Kutyabáj

Adtak a kutyáknak négy év felkészülési időt.

A gond csak az, hogy jogos kétségek merülnek fel, miszerint az ebtartási rendelet kiagyalóinak van-e tudomásuk arról, hogy a hazánkban élő kutyák nagy többsége nem afféle belvárosi házi kedvenc. Nem jártak kutyaiskolába, nem fogadtak melléjük házi tanítót meg társalkodónőt, nem méregdrága kutyatápot esznek, és nem hordanak idétlen ruhadarabokat, hanem évezredes génjeikbe íródott feladatokat látnak el, védik a gazdát, a családját, a házat, a birtokot, s ennek megfelelően ősi ösztöneik szerint reagálnak, s bizony megmarják azt, akit veszélyesnek, vagy épp ellenkezőleg, könnyű prédának vélnek. Tudom, erről le lehet szoktatni őket, de nehezen tudok elképzelni egy alföldi tanya udvarán egy rózsaszín kötött topánkába öltöztetett mopszlit házőrzőként, bármilyen bájosan mutatna is. A konklúzió meglehetősen egyszerű: vannak kutyák, amelyeket felesleges, sőt bűn láncon tartani, s vannak olyanok, amelyeket nem tanácsos elengedni, hogy szabadon grasszáljon. Meg néhány elszabadult állatvédőt sem ártana visszafogni.