Sajnálhatjuk, hogy a kommunizmus áldozatainak emléknapja eddig nem vált a magyar közgondolkodás szerves részévé. Nem nőtt túl a kormányzati protokollesemények szintjén, ezért is eshetett idén méltatlan, kegyeletsértő huzakodásnak áldozatul. A kommunizmus szelleme – politikai hovatartozástól függetlenül – mindmáig szedi áldozatait. Az emléknap létezéséről aligha tudnak a társadalom széles tömegei, s ha hallottak is róla, nem nagyon tudják mihez kötni. Pedig Kovács Béla, a kisgazdapárt főtitkárának letartóztatása és elhurcolása a Gulagra valóban vízválasztó volt a magyar (látszat)demokrácia történetében. 1946 őszén már nyíltan a kommunisták gyakorolták a hatalmat, de a törvényhozásban még mindig erős kisebbségben voltak. Előre hozott választásokat akartak kierőszakolni, és ezért a politikai bizottság határozatot hozott gazdasági reformok bevezetéséről, a lakosság életszínvonalának emeléséről, hogy ezek eredményeire támaszkodva írjanak ki új választásokat. Végül mégsem lett szükség lakossági közérzetjavító intézkedésekre, mert a katonai elhárítás jelezte, hogy óriási összeesküvés nyomaira bukkant, márpedig az kiváló lehetőséget nyújtott a kormány megbuktatására, új választások kiírására.
Természetesen semmiféle összeesküvés nem volt. Volt viszont egy, a húszas évek derekán alakult szervezet, amelynek életben maradt tagjai a háború után is tartották a kapcsolatot. A Magyar Közösségnek nevezett társaság nem volt titkos, nem volt antiszemita és nem volt háborúpárti. Németellenes volt, és mindenféle diktatúra ellensége. Gyűjtőpárt volta miatt sokan a kisgazdapárt tagjai lettek, a nyomozó hatóságok ezért tudták azt a látszatot kelteni, hogy ott szerveződött az állítólagos összeesküvés. Egyik vezetőjévé Donáth Györgyöt kiáltották ki, akinek tervezett emlékműve előtt csaptak botrányt múlt szerdán erre szakosodott hivatásos érzékenyek. Donáth ellen a kommunista történetírás is csak annyi dehonesztálót tudott összekaparni, hogy titkos rajongója volt Imrédynek. Ha nyíltan rajongója lett volna, vajon milyen büntetést kap? Így „csak” kivégezték. A katonapolitikai osztály, majd az Államvédelmi Hatóság pribékjei egyre több és egyre magasabb rangú személyt kevertek gyanúba. 1947. január 20-án az egyik letartóztatottból Kovács Bélának, a párt főtitkárának érintettségére vonatkozó vallomást vertek ki. Eszerint bár az összeesküvésben nem vett részt, csak tudott róla, a korábban elfogadott „hóhér”-törvény szerint azért is súlyos büntetés járt.
A kommunisták követelték Kovács mentelmi jogának felfüggesztését és bírósági felelősségre vonását. A párt vezetői úgy vélték, hogy az együttműködés érdekében politikai és személyi engedményeket kell tenni, ezért a kommunisták követeléseinek eleget tettek, de Kovács esetében nem akartak engedelmeskedni. Elfogadták, hogy lemondjon a főtitkári tisztségéről, de a parlamenti többség a mentelmi jogát nem függesztette fel. Viszont beleegyeztek, hogy vallomást tegyen a rendőrségen. Február 25-én ott tartóztatták le a szovjet hatóságok, őket nem kötötte a magyar mentelmi jog. Kilenc évet töltött a Gulagon, majd itthon raboskodott. A forradalom idején kiszabadult, földművelésügyi, majd államminiszteri posztot töltött be. A forradalom bukása után visszakerült a börtönbe, de hamarosan kiengedték. 1958 novemberében országgyűlési képviselő lett, 1959. június 21-én, 51 évesen hunyt el.
Kovács Béla letartóztatása és elhurcolása végleg szétfoszlatott minden illúziót a kommunistákkal való megegyezés lehetőségéről. A demokráciát és a szabadságot a demokrácia és a szabadság nevében tiporták el.
