Előrejelzések

Sokat javít a kormány elfogadottságán az ellenzék teljesítménye is, jobb- és baloldalié egyaránt.

A múlt heti közvélemény-kutatási adatok alapján az se lenne a valóságtól túlzottan elrugaszkodott következtetés, hogy a 2018-as választásokat akár meg se tartsák. Vagy ha mégis szavaznánk, akkor is csak az ellenzéki mandátumok szétosztása végett – a kormányváltás valószínűsége a nullát közelíti. Ezt támasztja alá az a tény, miszerint az elmúlt hónapban is erősödött a kormánypárti tábor, ami önmagában nem nagy szenzáció, de ilyenkor uborkaszezonban, mindenféle népbarát intézkedés nélkül szokatlan jelenség. Persze lehet, hogy az tesz jót a kormánypártok népszerűségének, hogy az olyan „húzóembereik”, mint Németh Szilárd, Tállai András vagy Semjén Zsolt kevesebbet szerepelnek a nyilvánosság előtt, és ritkábban próbálják magukat és politikai áruikat rátukmálni az emberekre.

Sokat javít a kormány elfogadottságán az ellenzék teljesítménye is, jobb- és baloldalié egyaránt. A Jobbik a múlt századi Fidesz alteregójává akar lenni, de a választók eddig nem nagyon honorálták ezt az elképzelést. A baloldal pedig immár hat éve képtelen valami érvényes üzenetet megfogalmazni. Amit állandóan szajkóznak, mármint hogy Orbán Viktor valódi célja az ország kiléptetése az unióból, merő ostobaság, és csak a kormány népszerűségét erősíti. Nem azért, mert a lakosság EU-ellenes lenne, és egyetértene az esetleges kilépéssel. Épp ellenkezőleg: az ellenzéki hisztéria büszkeséggel tölti el a választókat, mert eszükbe idézi, hogy végre nem fejbólintó Jánosként vagyunk egy nagy nemzetközi szövetség tagjai, hanem teljes jogú tagként, amelynek önálló akarata van, és képes megküzdeni az érdekeiért.

Ám nemcsak a szavazási hajlandóság alapján állnak ismét magabiztos győzelemre a kormányerők, hanem az ország morális állapota is az ő javukra alakul. A Medián legújabb felmérése szerint az emberek kétharmada úgy gondolja, hogy a jelenlegi kabinetre „nagy” vagy „nagyon nagy” mértékben jellemzők a pénzügyi visszaélések. Még a kormánypárti szavazók bő egyharmada is korruptnak véli az Orbán-kormányt. Ez nem csak újszerű, dermesztő jelenség is egyben. Az emberek többsége visszataszító, de kiirthatatlan intézménynek tartja a korrupciót, amely minden korban mérgezte a közéletet. De ez nem jelenti azt, hogy ne kellene küzdeni ellene. Például a különböző szintű választások is többek között azt a célt szolgálják, hogy a korrupt vezetőket leváltsák.

Ezért az a normális, hogy az emberek a másik oldalt tartják korruptnak, saját politikai közösségüktől pedig azt várják és remélik, hogy harcol a korrupció ellen. Ha valaki a saját oldalán lát korrupt személyeket, azokat a lehető leghamarabb igyekszik kizárni a közösségből. De hogy valaki szó nélkül belenyugodjon, hogy az általa követett politikai irány vezetői korruptak legyenek? Hacsak nem részesedik maga is a korrupció hasznából, miféle meggyőződés alapján választ politikai oldalak, értékek között? Milyen alapon kárhoztatja a jelenlegi ellenzéket az, aki ha bebizonyosodnék a kormány korrupt volta, akkor sem bánná meg, hogy rá szavazott?

A demokrácia csődje, ha a választópolgárok tömege vallja, hogy választott pártja tisztességtelen, kártékony, a nép ellensége, de nem baj, neki így is tökéletesen megfelel. Átmeneti állapot ez. Feltéve, hogy nem valami fatális félreértésről van szó: a hatalmon lévő kormány megbízható, tiszta kezű, kizárólag a nép javát szolgálja, a korrupciós vádakból semmi sem igaz – szóval ha nem ilyesmiről van szó, vagy a politikai elit, vagy az állampolgárok előbb-utóbb magukhoz térnek. Hasonló, de lényegesen nagyobb morális válságban volt az ország a nyolcvanas években, amikor már mindenki tudta, hogy a rendszer megbukott, de az állampárt még legyőzhetetlen volt.