Nagy tekintélyű, talán némileg misztifikált iskolák voltak ezek, amelyek sikeresen őrizték a háború előtt megszerzett presztízsüket. A „jól értesültek” még olyan szenzációs titkokat is híreszteltek, hogy számos magas beosztású káder egyházi gimnáziumba járatja a csemetéjét. Persze ez afféle mítosz volt, amely nemcsak az egyházi oktatás magas színvonaláról, hanem a párt rugalmasságáról is szólt. Lehet, hogy jártak oda kádergyerekek, de inkább csak kivételesen, semmiképpen sem nagy számban. A párt nem nézte jó szemmel az efféle klerikális kilengéseket. Azt is számításba kell venni, hogy az egyházi középiskolák végzett növendékeit a felsőbb iskolai felvételiknél erősen diszkriminálták. Ideológiai és tanári szakokra eleve nem vették fel őket, azonos pontszámok esetén ők szenvedtek hátrányt.
Ez a szigor a nyolcvanas években fokozatosan enyhült. A rendszerváltás elhozta azt a reményt is, hogy az egyházi oktatást sikerül az államosítás előtti szinten helyreállítani. Ez a remény ez idáig inkább illúzió, mint realitás. Negyvenévi kiesét nem lehet a legjobb szándékkal sem egykettőre bepótolni. S nem csak az egyházak személyi, anyagi, intézményi, strukturális feltételeiben mutatkoztak hiányosságok: hiányzott az általános jó szándék is. Az egyházi oktatás helyreállítását vagy újjáalakítását kezdettől fogva erősen akadályozták a világnézeti semlegesség mindenekfölöttiségét hirdető antiklerikális, liberális erők.
A jelek szerint ma is ők állnak győzelemre.
