A jelek szerint a főváros belterületén élő, általános iskolás korú gyermekeket nevelő szülők nem akarnak több egyházi fenntartású iskolát. Világnézetétől, hitbéli meggyőződésétől függetlenül az elsöprő többség gondolja így, még a Kliktől való megszabadulás lehetősége sem befolyásolja a szülők döntését, ami meglepő fejlemény.
A görögkatolikus Hajdúdorogi egyházmegye a szülők ellenállását látva egyelőre letett arról, hogy Budapesten is iskolát tartson fenn. Az intézményi hátterét csak mostanában kiépítő Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Orthodox Exarchátusa azonban még bizakodik, hogy valamelyik, általa kiszemelt iskolát átveheti és működtetheti, bár eddigi tapasztalatai nem sok jót ígérnek. Nemrég a Vajda Péter Ének-zenei Általános és Sportiskola szülői kara tiltakozott elszántan az egyházi státus ellen, legutóbb pedig a Városligeti Magyar–Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolában leltek egyöntetű elutasításra. Ott szavazásra is sor került, és a 630 érvényes voksból csak három támogatta az egyházat, 627-en továbbra is állami fenntartást akartak. Óriási különbség ez, főleg azért, mert nyilván nem csak három hívő akadt a 630 szülő között.
Megmagyarázhatatlan a polgárok ily mérvű idegenkedése az egyházi iskoláktól, hiszen nem is olyan régen még az volt az általános vélekedés, hogy az egyházi intézményekben alaposabb és nívósabb oktatás folyik, mint az államiakban. A múlt század első felében a magyar oktatás, jórészt az egyházi iskoláknak köszönhetően, a nemzetközi élvonalba tartozott. A legjobb felekezeti intézmények túlzás nélkül világszínvonalúak voltak.
1948. június 16-án az iskolák államosításáról hozott törvénnyel a világszerte elismert magyar oktatást tönkretették, első lépésben az egyházi oktatást megsemmisítették. Ezt akkor a demokrácia és a közoktatás hatalmas diadalaként ünnepelték, jóllehet azóta is helyrehozhatatlan csapást jelentett az oktatásra és a demokráciára egyaránt. Külön megállapodások alapján az egyházak visszakaptak ugyan középiskolákat, néhány éven belül azonban azok egy részét „önként” visszaadták az államnak. Így összesen tíz egyházi középiskola maradt: nyolc katolikus, egy református, egy izraelita.
Nagy tekintélyű, talán némileg misztifikált iskolák voltak ezek, amelyek sikeresen őrizték a háború előtt megszerzett presztízsüket. A „jól értesültek” még olyan szenzációs titkokat is híreszteltek, hogy számos magas beosztású káder egyházi gimnáziumba járatja a csemetéjét. Persze ez afféle mítosz volt, amely nemcsak az egyházi oktatás magas színvonaláról, hanem a párt rugalmasságáról is szólt. Lehet, hogy jártak oda kádergyerekek, de inkább csak kivételesen, semmiképpen sem nagy számban. A párt nem nézte jó szemmel az efféle klerikális kilengéseket. Azt is számításba kell venni, hogy az egyházi középiskolák végzett növendékeit a felsőbb iskolai felvételiknél erősen diszkriminálták. Ideológiai és tanári szakokra eleve nem vették fel őket, azonos pontszámok esetén ők szenvedtek hátrányt.
Ez a szigor a nyolcvanas években fokozatosan enyhült. A rendszerváltás elhozta azt a reményt is, hogy az egyházi oktatást sikerül az államosítás előtti szinten helyreállítani. Ez a remény ez idáig inkább illúzió, mint realitás. Negyvenévi kiesét nem lehet a legjobb szándékkal sem egykettőre bepótolni. S nem csak az egyházak személyi, anyagi, intézményi, strukturális feltételeiben mutatkoztak hiányosságok: hiányzott az általános jó szándék is. Az egyházi oktatás helyreállítását vagy újjáalakítását kezdettől fogva erősen akadályozták a világnézeti semlegesség mindenekfölöttiségét hirdető antiklerikális, liberális erők.
A jelek szerint ma is ők állnak győzelemre.
