Kifulladásig

Az emberek vajon az ügyektől is eltávolodtak, vagy csak a demonstrációktól maradtak távol?

„Azt gondolom, hogy lesznek konfliktusok, gyerekek, igen, lesznek. Lesznek tüntetések, lesznek. Lehet tüntetni a Parlament előtt. Előbb-utóbb megunják, hazamennek.”

Gyurcsány Ferenc őszödi beszédéből idéztük a fenti sorokat. Nem akarjuk rehabilitálni az őszödi monodrámát, de az előadó ebben a passzusban pontosan érzékelteti a mindenkori politikai elit tüntetésekhez való viszonyát. Ha ők tüntetnek, az az emberi jogok fényes kiteljesedése, ellenük viszont félrevezetett kisemberek, de az is előfordul, hogy lepénzelt csőcselék szokott ágálni, hőbörögni, őrjöngeni. De bárhogy lépjenek is fel a tüntetők, egy idő után abbahagyják, amit a hatalmi pozícióban lévők szeretnek úgy értelmezni, hogy rájönnek: úgysem jutnak semmire.

A politikai játéktér mindkét térfelén általános egyetértés dúl abban, hogy a CEU bezárása és a civileket megregulázó törvény ellen indult demonstrációk a kifulladás jeleit mutatják. A kérdés csak az, hogy a kifulladás jeleiből levonhatjuk-e azt a következtetést, miszerint az egykori tiltakozók jelentős része jobb belátásra tért, elfogadta a kormány szempontjait, megszerette Balog Zoltánt, hagyta meggyőzni magát Kósa Lajos intellektuális érveitől. Az emberek vajon az ügyektől is eltávolodtak, vagy csak a demonstrációktól maradtak távol? Könnyű lenne rávágni a választ, hogy nyilván a tüntetők feladták a nem sok eredménnyel kecsegtető ellenállásukat, amit a kormánypártiak csak „tüntikézésnek” neveztek. Elhamarkodott megállapítás lenne, hiszen a nagy vehemenciával induló tüntetéssorozatok lecsendesülésének vagy megszűnésének számos oka lehet, amelyek közül csak az egyik – nem is a leggyakoribb –, hogy a tiltakozók lemondanak követeléseik teljesítéséről.

Sorolhatunk ilyenekre is precedenst, például amikor az ügy megoldódott (internetadó), a cél elérhetetlen volt (a szavazatok újraszámlálása), vagy ellentétek keletkeztek a mozgalmon belül (Tanítanék mozgalom), netán a célok nem voltak igazán komolyak, vagy nem voltak eléggé valóságosak (Hálózat a Tanszabadságért).

De említhetünk ellenpéldát is. 2002-ben a második választási forduló előtt a Fidesz óriási tömeggyűlést rendezett a Kossuth téren. Ma már felesleges a jelenlévők létszámán vitatkozni vagy poénkodni, a lényeg, hogy soha nem látott nagyságú tömeg gyűlt össze. Az a hatalmas sokaság és lelkesedés szülte az ötletet, hogy a Medgyessy-kormány tevékenységét folyamatos tömegtüntetésekkel fogják nehezíteni, s még gyors bukását is elérhetik, mindenesetre Kerényi Imre roppant kreatív tüntetéseket álmodott a fővárosi aszfaltra.

Olyanokat, hogy mindenki vitt magával egy balliberális napilapot, azt adott jelre a földre terítette, és rátelepedett. A koncepció mélyebb rétegeit még nem sikerült megfejteni, de annyi biztos, hogy a résztvevők jelentős része csak komoly kínlódások árán tudott felállni, mert a nyugdíjas korosztályhoz tartozott. A grandiózus tüntetéssorozat igen hamar kifulladt, de a szocialista–szabaddemokrata kormány megbuktatásának vágya egyáltalán nem hunyt ki, még csak nem is gyengült, csak a célravezető eszközök változtak. (A balliberális napilapon való utcai ücsörgés kimaradt közülük.) Igaz, csak nyolc év múlva, de meglett az eredménye. A demonstrálók elfáradtak, a tüntetéssorozatok kifulladnak, a folyamatos oppozíció kimerítő.

A Fidesz (és a KDNP) kormányzása ellen rendszeresen felcsap valami tiltakozó hullám, amely fenyegetésnek látszik, de gyakorlatilag semmilyen kárt nem tesz. Pár hónap, év múlva újra ágaskodni kezd, de csak a neve változik. A CEU-t védők ugyanazok lennének, akik néhány éve a sajtószabadságért aggódtak? Többségükben bizonyosan. Bár követeléseik középpontjában nem az áll, a sajtószabadság ügyét egyáltalán nem adták fel. Igaz, a sajtószabadság ügye még soha nem volt ilyen kétségbeejtő.