De említhetünk ellenpéldát is. 2002-ben a második választási forduló előtt a Fidesz óriási tömeggyűlést rendezett a Kossuth téren. Ma már felesleges a jelenlévők létszámán vitatkozni vagy poénkodni, a lényeg, hogy soha nem látott nagyságú tömeg gyűlt össze. Az a hatalmas sokaság és lelkesedés szülte az ötletet, hogy a Medgyessy-kormány tevékenységét folyamatos tömegtüntetésekkel fogják nehezíteni, s még gyors bukását is elérhetik, mindenesetre Kerényi Imre roppant kreatív tüntetéseket álmodott a fővárosi aszfaltra.
Olyanokat, hogy mindenki vitt magával egy balliberális napilapot, azt adott jelre a földre terítette, és rátelepedett. A koncepció mélyebb rétegeit még nem sikerült megfejteni, de annyi biztos, hogy a résztvevők jelentős része csak komoly kínlódások árán tudott felállni, mert a nyugdíjas korosztályhoz tartozott. A grandiózus tüntetéssorozat igen hamar kifulladt, de a szocialista–szabaddemokrata kormány megbuktatásának vágya egyáltalán nem hunyt ki, még csak nem is gyengült, csak a célravezető eszközök változtak. (A balliberális napilapon való utcai ücsörgés kimaradt közülük.) Igaz, csak nyolc év múlva, de meglett az eredménye. A demonstrálók elfáradtak, a tüntetéssorozatok kifulladnak, a folyamatos oppozíció kimerítő.
A Fidesz (és a KDNP) kormányzása ellen rendszeresen felcsap valami tiltakozó hullám, amely fenyegetésnek látszik, de gyakorlatilag semmilyen kárt nem tesz. Pár hónap, év múlva újra ágaskodni kezd, de csak a neve változik. A CEU-t védők ugyanazok lennének, akik néhány éve a sajtószabadságért aggódtak? Többségükben bizonyosan. Bár követeléseik középpontjában nem az áll, a sajtószabadság ügyét egyáltalán nem adták fel. Igaz, a sajtószabadság ügye még soha nem volt ilyen kétségbeejtő.
