Nehezen illeszthető a polgári demokrácia szabályai közé a visszahívás intézménye, írtam egy héttel ezelőtt. Ez nem valami végletes bölcsességnek szánt kinyilatkoztatás volt részemről, hanem a témával foglalkozó szakemberek többségének a véleményét idéztem. (Hangsúlyozom, a szakemberek többségének a véleményét, azaz vannak, akik másként vélekednek, így nem állítható az, hogy aki más meglátáson van, az nem lehet szakember.) Természetesen a tudományos tekintéllyel megtámogatott konklúzió is kifejtésre szorul, hiszen nemcsak az ördög, hanem az ismeretszerzés módja is a részletekben lakozik.
A visszahívás intézménye ellen a polgári demokráciákban mindenekelőtt egy, az első pillantásra talán komolytalannak látszó, de valós veszélyt jelentő gyakorlati érv szól. A választás után a vesztes oldal (oldalak) szavazói azonnal kezdeményezhetik a győztes képviselő visszahívását, és valahány visszahívás és új választás után megtehetik ezt, újra és újra. Így gyakorlatilag lebéníthatják a választási körzetet, lehetetlenné téve a képviselő munkáját. Tízszázaléknyi visszahívó aktivistát könnyű előteremteni, hiszen nem csupán a Fidesznek vannak listái a mozgósítható emberekről. Persze lehetne emelni a visszahívás elindítását kezdeményezők minimális létszámát, de ez azt eredményezné, hogy egy képviselő megválasztásához kevesebb választóra lenne szükség, mint a visszahívásához.
Vannak mélyebb, elméleti érvek is a képviselők visszahívhatósága ellen. A parlamenti jogban a visszahívhatóság a mandátum kötöttségével van összefüggésben. Abszolút kötött (imperatív) mandátumról beszélünk, ha a képviselő az őt küldő szervezet utasításait köteles teljesíteni. Önálló véleményt nem képviselhet, az ukáz be nem tartása azonnali visszahívását eredményezheti. Elvileg ha egy független képviselőt csak a választói delegálnak, akkor elképzelhető, hogy alulról jövő kezdeményezésként maguk a választók hívják őt vissza. De ez csak elméleti lehetőség, hiszen a képviselőt a választók nem ki-, hanem megválasztják. Az abszolút kötött mandátummal szemben az abszolút szabad (abszorptív) mandátum arra az elvre épül, hogy a képviselő nemcsak a választóit, hanem az egész népet képviseli. Ezért megbízatása független minden külső szervezettől, döntéseit nem befolyásolhatja senki és semmi, a saját ígéretei sem. A választói nem utasíthatják, és nem is hívhatják vissza. Ha elégedetlenek vele, négyévenként leválthatják.
A két szél között vannak közbenső megoldások is; a relatíve kötött mandátum lényege, hogy a képviselőnek kevésbé fontos kérdésekben nem kell külső utasításra várnia, de köteles úgy eljárni, ahogy a választói feltehetően elvárják. A relatíve szabad mandátummal bíró képviselő a legtöbb kérdésben saját belátása szerint dönthet, de választási programjához és kampányígéreteihez tartania kell magát. Egy olyan rendszerben, ahol a legészszerűbb és legdemokratikusabb változat, a relatíve szabad mandátum eleve érvényesül, a megfelelő garanciák mellett a visszahívhatóság jogintézményének is helye lenne.
Magyarországon nem ilyen a rendszer. A parlamenti gyakorlatban a magyar képviselők abszolút kötött mandátummal rendelkeznek. Csak elvétve vannak lelkiismereti szavazások, egyébként minden ügyben a pártjuk utasításait kell követniük a képviselőknek. Önálló mozgásterük annyi, hogy a szavazógép gombját megtalálják. Ugyanakkor mintha a szabad mandátumra jellemző elemek is megjelennének a magyar parlamentben. Egyrészt mindenki ígérgethet fűt-fát, senki nem kötelezhető semmire. Másrészt aki mandátumot szerzett, azt négy évig nem lehet megfosztani attól, tökéletes alkalmatlansága ellenére sem. Hiszen pártutasításokat követnek, ezért nem is lenne méltányos számon kérni rajtuk döntéseiket. A „visszahívhatatlanság” a szolgalelkűség jutalma.
