Gerontokraták

A bölcs öregektől elvárható lenne, hogy felismerjék, ha eljárt fölöttük az idő, alkalmatlanná válnak a feladataik ellátására.

Elgondolkodtató, önvizsgálatra késztető cikket írt minap ifjú kollégám, Földi Bence az amerikai politikai elit elöregedéséről. Mert ott, túl a nagy tengeren, komoly fejtörést okoz az egész társadalomnak, hogy vezetőik jelentős része megette már a kenyere javát, s korunkban már nem szívesen bízzák az irányítást az idősekre. Ehhez képest az USA szenátorainak majd egynegyede 70 év feletti, a legfelsőbb bíróság kilenc tagja közül pedig öten vannak túl a 67. életévükön. Bár többnyire jól tartják magukat, vannak közöttük olyanok is, akiken jól láthatók a leépülés jelei.

A 71. évét taposó Trump elnökről is úgy tartják sokan, hogy előrehaladott kora az oka ellentmondásos, már-már mentális problémákra utaló megnyilvánulásainak. Bár Trump múltjának egyes epizódjait megismerve azt mondhatnánk, hogy afféle koravén fickó lehetett.

Az önvizsgálat vágya nem azért támadt fel bennem, mert nem találom a helyem az amerikai politikai elitben, hanem amióta magam is az öregedés szépségeit élvezhetem, gyakran szembesülök azzal, hogy ambícióimnak mind szűkebb határokat szabnak fogyatkozó képességeim. Elszomorító tapasztalat ez, de józan belátással tudomásul kell venni. És így némi örömre is van okunk, hiszen a tapasztalat és a józan belátás, mondhatni a bölcsesség az öregség ajándéka. S bizony, a tapasztalat és a bölcsesség valaha sokkal nagyobb becsben álltak az emberiség előtt, hiszen ez a mindent átható ifjúságkultusz csak az utóbbi 60-70 év találmánya, korábban – minden konfliktus ellenére – lényegesen nagyobb összhang és ésszerűbb munkamegosztás volt a korosztályok között.

Az őskortól egészen a múlt század közepéig természetesnek találták, hogy a népet közvetlenül vagy közvetve az öregek irányítsák. Volt, ahol az öregekből hoztak létre irányítógrémiumot, másutt az uralkodó mellé rendeltek idősekből álló tanácsadó testületet. Igaz, a közismert múltbéli társadalmak közül csak Spártában valósult meg tisztán az öregek uralma. Ugyanis Spártában két király uralkodott egyidejűleg, így természetes, hogy valódi hatalmat a 60 évnél idősebb polgárokból választott, 28 tagú vének tanácsa gyakorolta.

Milyen sikerrel? Spárta gyakorlatilag minden külső kényszer nélkül, önmagától semmisült meg a vének minden bölcs tanácsa ellenére. Igaz, ott sosem viseltek gondot a szellemi oktatásra, így a bölcsesség megnevezésének legfőbb feltétele hiányzott. Évezredekig az idősek uralták a politikát és a törvénykezést, csak a múlt század derekán lázadtak fel az ifjabb nemzedékek apáik, nagyapáik folyamatos túlhatalma ellen. Kifogásolták – nem kevés joggal –, hogy ahol túl idős a vezetés, ott az egész társadalom rugalmatlanná válik, nő a bürokrácia, lelassul, megáll a fejlődés, s a vezetők legfőbb gondja az lesz, hogy megőrizzék hatalmukat.

Pedig a bölcs öregektől elvárható lenne, hogy felismerjék, ha eljárt fölöttük az idő, nem képesek már az elvárt szellemi, fizikai teljesítményt nyújtani, alkalmatlanná váltak a feladataik ellátására. Hiszen az intelligencia egyik legfőbb ismérve a helyes önismeret, de sajnos – s ez is tapasztalat – az öregség gyakori velejárója az önkontroll gyengülése. Sok idős ember nemhogy felismerni, belátni sem képes különböző alkalmatlanságait. Aki hatalomhoz szokott, az nehezen mond le róla, mert bizony a bölcsesség nem automatikusan jár az öregséggel együtt. Egyik lehetséges megoldásnak kínálkozik, hogy bizonyos életkor elérése esetén a politikust is küldjék nyugdíjba, ha tetszik neki, ha nem. De ez nem feltétlenül igazságos eljárás, hiszen különböző embereknél az öregedés nem azonos intenzitással zajlik.

A másik elképzelés, a rendszeres orvosi vizsgálatok eredményéhez kötött nyugdíjazás életrevalóbbnak látszik. Ám ez esetben a vizsgálatokat ki kéne terjeszteni a fiatalokra is. Mert az is keserű tapasztalat, hogy a politikust nem elsősorban az életkor, hanem a hatalomban eltöltött idő öregíti.