Milyen sikerrel? Spárta gyakorlatilag minden külső kényszer nélkül, önmagától semmisült meg a vének minden bölcs tanácsa ellenére. Igaz, ott sosem viseltek gondot a szellemi oktatásra, így a bölcsesség megnevezésének legfőbb feltétele hiányzott. Évezredekig az idősek uralták a politikát és a törvénykezést, csak a múlt század derekán lázadtak fel az ifjabb nemzedékek apáik, nagyapáik folyamatos túlhatalma ellen. Kifogásolták – nem kevés joggal –, hogy ahol túl idős a vezetés, ott az egész társadalom rugalmatlanná válik, nő a bürokrácia, lelassul, megáll a fejlődés, s a vezetők legfőbb gondja az lesz, hogy megőrizzék hatalmukat.
Pedig a bölcs öregektől elvárható lenne, hogy felismerjék, ha eljárt fölöttük az idő, nem képesek már az elvárt szellemi, fizikai teljesítményt nyújtani, alkalmatlanná váltak a feladataik ellátására. Hiszen az intelligencia egyik legfőbb ismérve a helyes önismeret, de sajnos – s ez is tapasztalat – az öregség gyakori velejárója az önkontroll gyengülése. Sok idős ember nemhogy felismerni, belátni sem képes különböző alkalmatlanságait. Aki hatalomhoz szokott, az nehezen mond le róla, mert bizony a bölcsesség nem automatikusan jár az öregséggel együtt. Egyik lehetséges megoldásnak kínálkozik, hogy bizonyos életkor elérése esetén a politikust is küldjék nyugdíjba, ha tetszik neki, ha nem. De ez nem feltétlenül igazságos eljárás, hiszen különböző embereknél az öregedés nem azonos intenzitással zajlik.
A másik elképzelés, a rendszeres orvosi vizsgálatok eredményéhez kötött nyugdíjazás életrevalóbbnak látszik. Ám ez esetben a vizsgálatokat ki kéne terjeszteni a fiatalokra is. Mert az is keserű tapasztalat, hogy a politikust nem elsősorban az életkor, hanem a hatalomban eltöltött idő öregíti.
