Vannak örökzöld politikai témák, amelyek időről időre előbukkannak a feledés homályából. Rendszeresen, újra és újra megvitatják őket a lakosság épülésére, örömére vagy éppen bosszúságára. A visszatérő kérdések között vannak örök megoldatlanok, mint az ügynökügy, vannak megoldhatatlanok, ilyen a halálbüntetés problémája, és akadnak százszor-ezerszer körbejárt, kitárgyalt, megvitatott, lezártnak gondolt tárgykörök, amelyeket főleg uborkaszezon idején szoktak előcitálni. Mert nem túl izgalmasak ugyan, de tét és kockázat nélkül lehet sokadszorra is tematizálni velük a közbeszédet. Ilyen például a sajtó és a sajtómunkások függetlensége, illetve elkötelezettsége, amelyről szinte mindegyik újságíró és számos olvasó szeretné kifejteni az álláspontját, bár sok újat és meglepőt már az 1800-as évek elején sem tudtak mondani.
Efféle lerágott csont még Göncz Árpád rendszerváltásban betöltött szerepének értékelése is, amiről az összes kimerítően kifejtette már a nézetét, a záró kompromisszumot is megtalálva, miszerint soha nem fognak egyetérteni. Gulyás Gergely, a Fidesz akkor még hivatalba lépés előtt álló frakcióvezetője talán bizonyítani akarta, hogy jó kézbe kerül a képviselőcsoportban a karmesteri pálca (jogar, marsallbot, buzogány), ezért egy, az igazságtétel elmaradásáról rendezett konferencián felemlegette, hogy Göncz Árpádot és az Alkotmánybíróságot „negatív értelemben vett súlyos történelmi felelősség” terheli azért, mert nem léphetett hatályba a parlament által megszavazott igazságtételi törvény.
Mondhatja a Tisztelt Olvasó, hogy az igazságtétel és annak elmaradása is folyton kísértő téma a honi közvéleményben, ami kétségkívül igaz, ám ezúttal a konferencia teljesen hidegen hagyta a lakosságot, és csak a Gönczről szóló kitétel váltott ki – véleményem szerint – indokolatlanul indulatos reakciókat. Gulyás semmi újat, meglepőt, pláne sértőt nem mondott, hiszen aligha kétséges, hogy a törvénytervezet elmeszelésében mind Göncznek, mint az Alkotmánybíróságnak súlyos felelőssége van, és akinek fontos lett volna az igazságtétel, az joggal minősíti ezt a felelősséget súlyosan történelminek. Negatív értelemben.
Viszont ha arra akart utalni, hogy a Fidesz minő híve és elkötelezettje az igazságtétel eszméjének, akkor csúnyán melléfogott. Önkényesen és elég sután leszűkítette az egykori felelősök körét. Egyöntetűen csak két párt szavazott a törvény ellen, érthető okokból az MSZP és nehezen magyarázható módon a Fidesz. (Az SZDSZ tartózkodott.) Ám ami igazán meglepő, a közkeletűen Zétényi–Takácsnak nevezett törvénytervezet egyik alkotójának, Zétényi Zsoltnak a visszaemlékezése. Egy esztendeje a lapunknak adott nyilatkozatában arról beszélt (Magyar Nemzet, 2016. november 4.), hogy nem érezte Antall József és a kormány teljes körű támogatását. Meggyőződése: ha a törvényjavaslatot a kormány nyújtja be, és nem egyéni képviselői indítványként tárgyalják, átment volna az Alkotmánybíróság kontrollján is.
Arról se feledkezzünk meg, hogy abban az időben (1991–92-ben) még a régi alkotmány volt érvényben. Ha az első szabadon választott képviselők legsürgetőbb dolga az új alaptörvény megalkotása lett volna, a rendszerváltás szelleméhez illőbb és méltóbb törvények születnek. Az időben megalkotott alkotmány felért volna a forradalommal, amelyet „nem tetszettek megcsinálni”. Az új alaptörvény elfogadása után, 2013-ban meglett az igazságtételi törvény is. Maga Gulyás Gergely terjesztette elő az azóta lex Biszkunak is nevezett tervezetet, amely alig különbözött a hajdani Zétényi–Takácstól. Ennek túl sok gyakorlati haszna azonban nincs, hiszen már nem élnek azok, akiken igazságot kellene tenni.
