Antallék nem akartak elszámoltatást?

Ha a kormány is az ügy mögé áll, felelősségre vonhatták volna a kommunista bűnösöket.

A történet harmadik szereplője a Sólyom László vezette AB volt, benne Szabó Andrással. – Ők kaszálták el alkotmányossági kifogásokkal a törvényt, holott – hívta fel a figyelmet rá Zétényi – Antallnak már 1990 nyarán a kezében volt a felkért egyetemi tanárok véleménye, miszerint a büntetőjogi felelősségre vonás nem ütközne alkotmányba. Hogy ettől függetlenül mennyire nem állt ki a kormány a képviselője mellett, Zétényi példaként Antall Hornnak adott válaszát idézte. A miniszterelnök ugyanis felszólalásában nem azonosult a parlamenti többséggel. Így fogalmazott: „Akik ezt megszavazták, és akik ezzel egyetértettek, azok tudomásul fogják venni az Alkotmánybíróság döntését…”

– Azét a testületét, amely szervezeti kontroll nélkül, mintegy alkotmányozóként működött, s zömében ’89 előtt befutott személyek alkották – hívta fel rá a figyelmet Zétényi. Ismert kizárási ok az elfogultság – azaz ha az illetőtől egyéb okból nem várható el az ügy tárgyilagos megítélése. Márpedig az MDF volt képviselője szerint az alkotmánybírák közül sokan kötődtek különféle módokon az állampárti rendszerhez, így kérdéses, mennyire lehettek objektívak az elszámoltatás kérdésében.

Szabónak Zétényi elküldte a törvényjavaslat enyhébb verzióját, amelyben csak a szándékos emberölés szerepelt, mondván: abban csak egyetért egy demokratikus állam minden közjogi tényezője és pártja, hogy a gyilkosokat meg kell büntetni. „A rendszerváltásnak nem ez a filozófiája” – mondta neki Szabó.

Ettől függetlenül Zétényinek meggyőződése, ha a miniszterelnök teljes tekintélyével támogatja a törvényt, vagy a kormány terjeszti be, keresztülmegy az AB-n. – Egyrészt mert az AB-elnök az MDF és így a miniszterelnök jelöltje volt, ezért Antall József döntését tiszteletben tartotta volna. Másrészt Szabó András neki személyesen is bevallotta, hogy ez esetben ő sem akadékoskodott volna. Az alkotmányellenesség ürügye tehát egy rendszerváltozási filozófiai kérdést palástolt, így az alaptörvény esetleges módosítása sem járt volna eredménnyel – vélte Zétényi.

Így a rendszerváltás igazságtételi szeletének négy fő kritériumából – a tények feltárása, a bűnösök elszámoltatása, a régi funkcionáriusok eltávolítása, illetve az áldozatok kárpótlása – csak az utóbbi történt meg többé-kevésbé a kárpótlási jeggyel, nyugdíj-kiegészítésekkel. Ahol ezt rendesen végigcsinálták – tette hozzá –, mint például a cseheknél, jobbak a gazdasági mutatók, és ma is kevésbé látványos a korrupció. – Nemrég, két évtized késéssel döcögve, de megkezdődött a kommunista bűnök feltárása, és elviekben lehetővé vált a bűnösök megbüntetése. A jelen kormányzat némileg sikeresebb ebben, mint huszonöt éve volt államvezetés, ám távolról sem eléggé.

– Fontos, hogy a múltkutatás megkezdődött, például a Nemzeti Emlékezet Bizottságával és a múltkutató intézetekkel. Nagy érdem a lex Biszku, hiszen így 2013 áprilisától legalább elvi lehetőség nyílt a felelősségre vonásra. De ez csak elvi lehetőség, az érintettek nagy része pedig azóta már elhunyt – mutatott rá. – Hiába él lassan több száz ember a múlt feltárásából, ha azt nem követi sem felelősségre vonás, sem a nyilvánosság kiszolgálása – tette hozzá. Úgy véli: jogászokkal kellene szervezeti egységben dolgozniuk a történészeknek. Ennek sem a jogi-szervezeti, sem a személyi feltételei nincsenek meg. A lengyeleknél, cseheknél, németeknél így van, itt azonban erre nincsen szándék.

Zétényi egyébként a ’90 előttiekhez hasonlónak látja a 2006-os rendőrattakkal kapcsolatos felelősségre vonás ügyét: anyagi kárpótlás volt, a hamisan megvádoltakat jórészt felmentették, de a bűnösök, így a vezetők megbüntetése elmaradt, mert az érintettek összezártak. – Ha a körúti robbantót töredék információk alapján megtalálták, ne mondja senki, hogy a két fegyverkezelő közül azt, aki a megvakított, öngyilkossá tett Csorba Attila szemét kilőtte, ne lehetett volna előkeríteni – mondta.

– Az elszámoltatás természetesen nem lehet a bosszú eszköze – így a volt képviselő. Az elszámoltatás hiánya viszont a leendő áldozatokkal szemben is megengedhetetlen, hiszen azt üzeni, hogy az állam nem védi meg polgárait, a gyilkosoknak nem kell félniük a felelősségre vonástól.

A közéleti alkuk is azt mutatják: ellenfeleinknek akarunk megfelelni, és engedünk ott is, ahol nem kellene. Zétényi Zsolt erre példaként a szovjet emlékművet hozta fel, amelyet Szabadság téri gyalázatemlékműnek nevezett, és amelynek sorsát a magyar–orosz kapcsolatok sérelme nélkül is rendezni lehetne. – De ha ezekben a szimbolikus ügyekben nincsen rend és igazság, akkor hogyan várhatjuk, hogy a fontosabbakban legyen? – tette fel a kérdést.