Lehet, csak Vona Gábor tematizáló ötlete volt, de az is elképzelhető, hogy valamelyik kormánytag vagy kormányközeli észlény hangosan kimondta, s az valamiképpen a jobbikosok fülébe jutott, mindenesetre a Jobbik feloszlatásának ötlete elég szép pályát futott be a közvélemény-formálás (néphülyítés) különböző fórumain. Természetesen senki nem látta a Jobbik feloszlatásának reális veszélyét, a politikai aktorok inkább csak eljátszottak a gondolattal, mondván: végső soron még ez is benne lehet a pakliban. Valószínűtlen, viszont lehetséges. Ugyanakkor ez az első pillantásra tét nélkülinek és értelmetlennek látszó diskurzus roppant lehangoló képet fest az uralkodó közállapotokról, ahol a legszélsőségesebb hatalmi visszaéléseket sem tartják elképzelhetetlennek. Lehet, ok nélkül, mert feltehetően a kormányoldal nem követi el azt, amivel előzetesen vádolják őket, de nem is jogtalanul, hiszen a Fidesz–KDNP-konglomerátum eddig is számtalan példáját adta annak, hogy gátlástalanságában a leghitványabb politikai akciókra is képes és hajlamos. Ráadásul a magyar történelemben volt már precedens arra, hogy a hatalom önkényesen betiltott egy ellenzéki pártot.
Hetven éve, 1947. október 19-én Rajk László belügyminiszter feloszlatta a Magyar Függetlenségi Pártot. 1947-ben az MKP úgy vélte, elérkezett az idő, hogy a pártok erőviszonyait és a választók akaratát semmibe véve, megszerezze a parlamenti többséget. Ekkor már gyakorlatilag ők irányították az országot, s a szovjet hatóságok is mindenben támogatták őket. A kommunisták – karöltve a szociáldemokratákkal – változatos eszközökkel igyekeztek 57 százalékos többséggel bíró koalíciós partnerüket, a kisgazdapártot felmorzsolni. Felszámolták a párt centrumát. Több népszerű politikust rágalmazással, fenyegetésekkel, zsarolással kizárattak a pártból, így a szalámitaktikának nevezett akciósorozat eredményeként 1947 júniusára az FKGP-frakció már csak 44 százaléknyi képviselőt számlált. Ezért 1947. augusztus 31-én előre hozott választások voltak. Júliusban új választási törvényt alkottak, hogy az alapvetően arányos rendszert a lehető legnagyobb mértékben aránytalanná tegyék. Több mint félmillió embert fosztottak meg a választójogától. Megszavazták a hírhedt „lex Sulyok” törvényt, aminek egyetlen célja az volt, hogy megvonják Sulyok Dezső passzív választójogát. Sulyok 1946 márciusában tizenöt, kisgazdapártból kizárt képviselővel megalapította a Magyar Szabadság Pártot. A párt hamarosan népszerű lett, s a korabeli közvélemény-kutatások komoly győzelmi esélyt jósoltak nekik. Ám miután a párt elnökét megfosztották a választhatóság lehetőségétől, Sulyok július 21-én bejelentette a párt „önkéntes” feloszlatását. Öt nap múlva zászlót bontott a Magyar Függetlenségi Párt. Vezetője, a kisgazdáktól négy hónappal korábban kilépett Pfeiffer Zoltán a kor egyik legtehetségesebb és legképzettebb politikusa volt. A párt alig egy hónap alatt országos erővé szerveződött, és a választásokon 670 547 szavazatot kapott (13,43 százalék, 49 mandátum). Egy, a szavazatok számlálása közben kiadott jelentés szerint a függetlenségi pártnak már 718 ezer szavazata is volt (53 mandátum), de a végén önkényesen „átcsoportosítottak” több ezer szavazatot. (Így járt a Demokrata Néppárt is.) Ám a kommunisták nem érték be azzal, hogy pofátlan csalássorozattal „megnyerték” a választást, csalásra hivatkozva megóvták a függetlenségi párt eredményét. Az ürügy az volt, hogy az ajánlási íveken sok aláírás hamis volt. Az ÁVO több száz tanút kerített, akik állították, hogy az ő aláírásukat hamisították. (Többségük később visszavonta a vallomását, de addigra a párt sorsa már eldőlt.)
Október 19-én a belügyminiszter feloszlatta a pártot, majd másnap a Választási Bíróság mind a 49 képviselő mandátumát megsemmisítette. Pfeiffer Zoltán november 4-én az ország elhagyására kényszerült. Ez abban a korban történt, amikor a felszámolt demokrácia maradékát nem illiberálisnak nevezték, hanem népinek.
