A kádári rendteremtés

1956 decemberében a hatalom úgy döntött, a lakosság megbüntetésének és megfélemlítésének jogi kereteket is kell adni.

Hatvan évvel ezelőtt különösen aljas és cinikus gyilkosságokat hajtott végre a kádári megtorló gépezet. 1957 szilveszterének napján juttatták bitóra a mosonmagyaróvári sortűz – no nem az elkövetőit, hanem az elkövetőket a lincseléstől megmentő forradalmárait. 1956. október 26-án a határőrlaktanyánál tüzet nyitottak, majd kézigránátokat dobtak a tüntető tömegre. Ötven-száz halott és kétszáz sebesült maradt a helyszínen. A felháborodott lakosság aznap délután három határőr tisztet meglincselt.

A további véres népítéletet Földes Gábor színész-rendező, Tihanyi Árpád tanár és Gulyás Lajos református lelkész akadályozta meg. A kommunista hála nem maradt el, mindannyiukat kivégezték. A hatalom igyekezett az akasztásoknak törvényes jelleget adni, jogi formulákra, törvényi paragrafusokra hivatkozva hozták az ítéleteket – de ártatlan emberek kivégzése akkor is gyilkosság.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlás dühe és kegyetlensége talán csak a Dózsa-féle parasztháborút követő vérgőzös bosszúhoz fogható. Pedig a diadalmasan Budapestre vonuló magyar forradalmi munkás-paraszt kormány első szózatában még büntetlenséget ígért a forradalmároknak. A tizenöt pontban megfogalmazott kormányprogram harmadik pontja szerint: „A kormány nem tűri meg, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők eseményeiben részt vettek.” (Az utolsó pontban azt ígérték, hogy tárgyalásokat kezdenek a szovjet csapatok kivonásáról.) A program meghirdetésével egy időben már elkezdték szervezni a csapatukat elhagyó, oroszokhoz dezertáló tisztekből, előmerészkedő ÁVH-sokból, bosszúszomjas hivatásos pártmunkásokból verbuvált pufajkás alakulatokat, amelyeknek nem volt szükségük ürügyre az események résztvevőinek üldözéséhez. Halálbrigádokként járták az országot, és hol pártutasításra, hol saját elhatározásukból, de minden felelősség vállalása nélkül hurcoltak el, kínoztak, nyomorítottak, gyilkoltak meg embereket. Áldozataik száma mindmáig ismeretlen, és félő, hogy a dokumentumok eltüntetése miatt a jövőben is az marad.

1956 decemberében a hatalom úgy döntött, a lakosság megbüntetésének és megfélemlítésének jogi kereteket is kell adni. 11-én jelent meg az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete a rögtönítélő bíráskodás bevezetéséről. Ez a legsúlyosabb közbűntényes cselekedetek elkövetői mellett a fegyverrejtegetőkre vonatkozott. Azt is a legsúlyosabb büntetéssel fenyegették, aki tudomást szerzett arról, hogy valaki fegyvert rejteget, és a lehető legrövidebb időn belül nem tett róla jelentést. S mi volt a legsúlyosabb büntetés? „A rögtönítélő bíróság ha a terheltet a rögtönítélő eljárás alá tartozó valamely bűncselekményben bűnösnek nyilvánítja, ítéletében egyúttal halálbüntetést szab ki.”

E rendelet alapján már december 13-án főbe lőtték Miskolcon Soltész János 29 éves munkást. Néhány hét múlva, 1957. január 8-án beindult a bírósági nagyüzem.

Titkos perben ítélték halálra és végezték ki január 19-én Dudás Józsefet, a Nemzeti Forradalmi Bizottság vezetőjét, és Szabó Jánost, a Széna téri felkelők parancsnokát. Az akasztások négy és fél éven keresztül, 1961. augusztus 26-ig szakadatlanul folytatódtak. Hogy mennyien végezték bitón, nem tudni pontosan. A történészek általában azt fogadják el, hogy bírói ítélet alapján legalább 229 személyt végeztek ki. 1969-ben egy Igazságügyi Minisztérium által összeállított jelentés 259 kivégzést említett. Akadnak szakemberek, akik 400-nál is több esetről tudnak. A különbségek a közbűntényesek számából adódnak. Sok szabadságharcost rablásért és gyilkosságért is elítéltek, de nem mindegyik kivégzett rabló és gyilkos volt szabadságharcos. A bebörtönözöttek által vezetett úgynevezett Csittvári krónika 5012 kivégzést regisztrált, de ők valójában a siralomházba kísért foglyok számát jegyezték fel.