Egy cézár ifjúkora

Húsz éve gyilkolták meg Fenyő Jánost. Ennek apropóján Ugró Miklós tárcát írt gyerekkori jó barátjáról, a médiacézárról.

Nem kifejezetten megemlékezésre méltó évforduló: húsz éve gyilkolták meg Fenyő János médiacézárt, aki nagyon sokat tett azért, hogy a vállalkozó kifejezés negatív tartalmat kapjon. A bűntett kedvelt témája az összeesküvés-elméletek rajongóinak: az elkövető megvan, de a megbízó, az igazi bűnös személye ma is merész és zavaros találgatások témája. Ami nem meglepő, hiszen a legmagasabb üzleti és politikai körökkel tarthatott szoros kapcsolatot.

Ám én nem a szörnyű gyilkosságról írnék most – ilyen végzetet senki sem érdemel, bármennyire hívja ki maga ellen a sorsot –, hanem azokról az időkről, amikor Fenyő János még ártatlan volt, és bűnei nem súlyosabbak, mint egy szépreményű ifjú meggondolatlanságai, idétlenségei. Gimnazistaként nagyon jó barátok voltunk. Sülve-főve együtt lévő két lakli kamasz, egymás titkainak pontos ismerői. A Zrínyi Ilona Gimnáziumban találkoztunk, amely nem volt kimondottan elit iskola. Azokat a diákokat irányították oda, a Külső-Józsefváros határára, akiket más tanintézetekbe nem vettek fel. A helybéli srácokból talán padsornyi sem jött volna össze, nemhogy négy párhuzamos osztály. János is így került ki a fényes belvárosból (a Lengyel Gyulából, a Bank utcából), mivel a környékbeli tanodák nem kapkodtak utána.

Magasra nőtt, tizennégy éves kora után már csak széltében gyarapodott, hosszában nem, és mint a hirtelen megnyúlt fiúkkal gyakran előfordul, esetlen és ügyetlen is volt. Hiába tornyosult minimum fél fejjel a többiek fölé, kosárlabdában mindig őt választották utoljára. A focihoz is béna volt, viszont igazolt vízilabdázója a CSMSK-nak. Ő lehetett az egyetlen a sportág történetében, aki pólómeccsen kizárólag mellúszásban úszott. Apró gyermekkorától angolórákra járt, angol tagozatra mégsem vették fel. Ezért olaszul tanultunk – vagyis tanultunk volna, mert Elekes tanár úr az órái elején kizavart minket, hogy legalább a többiek okításához nyugodt feltételeket biztosítson. Viszont kettőnknek hetente kétszer magánórákat adott – János szülei finanszírozták –, ahol azonban szintén nem tanultunk semmit, mert állandóan ifjúkori élményeiről meséltettük a tanár urat. Így érettségire János csak egy összefüggő olasz szöveget tudott, a paprikás krumpli receptjét, azt viszont álmából felzavarva is hibátlanul végigmondta. Természetesen sejtelme sem volt arról, hogyan kell paprikás krumplit főzni, ami jól jelzi, mennyit értett a memorizált szövegből. Mindenesetre az érettségi vizsgán is azzal a recepttel kápráztatta el a bizottságot, függetlenül attól, melyik tételt húzta.

Felnőtt pályafutását fotóriporterként kezdte. A fabulonos plakát kiugró sikert aratott, noha a kép nem a Fabulonnak és nem is reklámfotónak készült, hanem művészi akttanulmánynak. Nem volt igazán jó fotós, de volt benne vagányság és ötletesség, amelyek egy jó riporter nélkülözhetetlen sajátjai. Az Új Tükör képes hetilapnál szeretett volna elhelyezkedni, de a főszerkesztőnek nem nyerte el a tetszését a nagydarab, nyegle fickó. Nem akarta kapásból kirúgni, inkább olyan feladatot bízott rá, amilyet egyszerű földi halandó aligha tud megoldani, így nyugodtan elküldheti. Az állami építkezéseken munkaidőben italozó melósokról kellett képriportot készítenie Jánosnak. Egy ilyen megbízás minimum egy súlyos testi sértéssel ért fel, normális ember meg sem próbálkozott volna vele. Nem úgy a leendő médiacézár.

Vett egy láda Kőbányai Világost, elballagott az első útjába eső építkezésre, és roppant tisztelettudóan megkérte a láblógázó dolgozókat, hogy segítsenek neki, mert a Kőbányainak készít reklámot, és kéne neki néhány sörivó modell. Több sem kellett a jóembereknek, fülig érő szájjal, pózolva döntötték magukba a sört. A munkahelyükön. Munkaidőben. A főszerkesztőt lenyűgözte a riport. Ám sajnos néhány év múlva János az ilyen jópofa csibészségekről átváltott fajsúlyosabb cselekményekre. Addigra kamaszkori barátságunk szívélyes köszönőviszonnyá laposodott.