És ha a kedves járókelő visszaüt?

Mi a francért nincs legalább egy, azaz egy darab rendőr a mindenki által tudvalevően szar helyeken? S mi történik, ha valaki nem tudja magát megvédeni? Vagy fordítva: ha megvédi magát?

Kevinke szerényen és tisztességben eltöltött napja végére ért, s hogy, hogy nem, azon gondolkodott, milyen csodálatos dolog ez a fenntartható fejlődés. Azon is elmélázott, milyen összefüggés lehet a szubszidiaritás elve, illetve a holisztikus gondolkodásmód között. Furcsállta, milyen nagy kussolás övezi a nagy hadronütköztetőt; talán már régen megvan a Higgs-bozon, s nem akarnak adni a népeknek az antianyagból, pedig de sok mindenre jó az. Irigy kutyák. Mindegy.

Ugyanakkor Kevinkét megzavarták nagy gondolatai közben. Tisztában van azzal, hogy vannak olyan embertársai – immár több tízezren –, akik bármilyen okból is, de az utcára kerültek. A kiszolgáltatottság, a reménytelenség, a perem alatti lét szétzúzza azt a finom viselkedés- és normarendszert, ami egyelőre még képes féken tartani a vadállatot annak ellenére, hogy az egyre dühösebb. Szóval Kevinke az esetek nagy részében együtt is érez.

Csak akkor kapja fel a fejét kicsit, amikor úgy próbálnak tőle aprót kérni, hogy már messziről futnak elé rendkívül rossz arccal és fenyegetően. Nem az a szegény homeless, akinek az ember vesz egy kávét, meg öt kiflit, hanem az a fajta, akiről etológiailag süt, hogy ütni fog. Viszont akár a nyócadik utas, egy picike dühöcske is előbújik már, amikor csak öt és nyolc centiméternyi, oxigénben és főleg szén-dioxidban gazdag levegő választja el az egyre inkább támadóállásba helyezkedő, alkohol és adrenalin hatása alatt álló, a finom viselkedés- és normarendszert nélkülöző alaktól (itt dicséri meg magát Kevinke, hogy nem írt csúnyát). Ugyanakkor határozottan felcseszte magát azon, hogy a tag egyáltalán nem gondolta, hogy félre kellene állnia.

Mindenki nagy szerencséje azonban, hogy Kevinke józan határozottsága egyelőre segített elkerülni a bajt és nem kellett önvédelemhez folyamodnia, ugyanis ő is tud fenyegetően ugatni és a nézése se mindig beautouiufuol. És ettől egyáltalán nem érzi jól magát, viszont nem szeretné, ha pofán vernék.

Mindennapos látvány, ahogy ezek az alakok, a „bocs, nincs apróm” kijelentést „meg nem értve” sok-sok méteren keresztül zaklatják az embereket. S mindez nem a gettóban, haver, hanem frekventált helyeken. Öreget, fiatalt, fiút és lányt is. A valósággal köszönő viszonyban sem lévő jogvédők figyelmébe: nem szegény szerencsétlen hajléktalanról van itt szó, hanem négy-öt fős bandákról, akik különösebb csesztetés nélkül inzultálhatják az embereket. Mert nincs a közelben az, akinek a közelben kellene lennie.

Kevinke tudja, nem lehet minden sarkon ott a yard. Negyven-negyvenöt ezren szolgálnak és védenek, miközben az ország meg olyan hatalmas, átszervezések vannak, fontos ügyek, meg egyébként is, az élet ilyen. Az állampolgárt nem érdekli a „miért”, viszont ha elkezd félni és nem bízni, mert nincs kiben, az jujuj.

Kevinke józan határozottsága egyelőre segített elkerülni a bajt és nem kellett önvédelemhez folyamodnia. De ha a helyzet fokozódik, ahogy az már lenni szokott ilyen esetekben, Kevinke talán körbenéz, mielőtt visszaütne, hogy vannak-e yardok a placcon.

Dehogy vannak, egy darab se.

Se akkor, se előtte egy nappal, de két hete és köbö sohase.

Ezek tények, haver.

Két szimbolikus kérdés marad: mi a francért nincs legalább egy, azaz egy darab rendőr ezeken a mindenki által tudvalevően szar helyeken? S mi történik, ha valaki nem tudja magát megvédeni? Vagy fordítva: ha megvédi magát?