Tovább szívatják a népet

A korábbi aranyévek csak a jelen és a jövő elzálogosításra révén csillogtak olyan szépen. A szívatás egyelőre zavartalanul folyik tovább.

Senkit sem érhetett meglepetésként az Eurostat azon megállapítása, hogy a világ második legjobb helyén – mert ugye tudjuk, hogy melyik az első – egyre csak növekszik a szegénység, és azzal együtt a társadalmi kirekesztettség is. Az uniós statisztikai hivatal szerint az európaiak ötöde – százhúszmillió ember – azon vonal alatt vegetál, amely felett az életet jónak szokták nevezni. Százhúszmillió ember nem kevés, sőt nagyon sok, főleg akkor, ha igaz, hogy Európa a jóléti rendszerek meg a szolidaritás világközpontja. Szóval csak volt, egész Európa szarban van. Sajnos a magyarok jelentős része is ott figyel a százhúszmillióban. Állítólag legalább négymillió magyar ember tengődik a létminimum környékén, ami mögött borzalmas emberi sorsokat tudhatunk.

Szoktam mondani – amikor bevásárlóközpontok előtt őrjöngő idióták igyekeznek pénzüket költeni meg adósságba verni magukat –, hogy nincs is válság. Francokat, nagyon is van, azóta is, s elnézve az unió magasságos urainak vergődését két „válságkezelő” vacsora között, nem is várom, hogy január elsején újra szép lesz minden.

Reformoknak nevezett megszorításokkal – melyek ötletgazdái a még most is nagyon izmos pénzvilág szereplői – szórakoznak a türelmüket végképpen elveszített társadalmakkal. Miközben minden a körül forog, hogy mi lesz a bankokkal, a befektetőkkel, a való élet tereinek problémái napirendre se kerülnek. A lelket sem kímélő munkanélküliség, az egészségügyi és a szociális ellátórendszerek nyesegetése okozta bajok, az európai termékenység zuhanórepülése s az általános értékvesztés okozta káosz nem látszik a kellemes dolgozószobákból. Talán mert még nem verik eléggé az ablakokat.

Emberek százmillióit sikerült megroppantani egy olyan gazdaság- és társadalompolitikával, amelynek alapja az önzés és az értelmetlen felhalmozás. A megszorítások éppen azokat az alrendszereket érintik leginkább, amelyek szükségesek lennének a testi-lelki egészség megőrzéséhez. Holott a „bőséghez” éppen hogy vitális társadalmakra lenne szükség. Ami válságkezelés címén folyik, éppen a másik irányba mutat. A világ s annak alrendszerei sosem térnek már igazán magukhoz, erre van pár forintom.

Túl sokba kerül az önzés. Pénzemberek, részvényesek, spekulánsok, természetkárosítók, és persze a kiskapukkal telecseszett szabályokat megalkotó politikusok önzése hozta létre az éppen a pokolba menetelő rendszert. A korábbi aranyévek, mint az elmúlt évek alapján kiderülni látszik, csak a jelen és a jövő elzálogosításra révén csillogtak olyan szépen.