Talán sosem derül ki, hogy egészen pontosan mi okozza az immár folyamatos válságot Európában, persze a tankönyvi válaszokkal szépen le lehet vezetni a folyamatokat. Viszont ami ennél sokkal izgalmasabb kérdés – és később esetleg túlságosan is izgalmassá válhat – az az, hogy vajon a bajok leküzdésére a megfelelő eszközöket alkalmazzák-e az azzal megbízott urak és hölgyek. Az biztos, hogy a megszorításokra épülő és csak az államháztartás szempontjait szem előtt tartó politika egy cseppet sem tette jobbá a világot. Itt minden fontosabb az embernél. Kifejezetten úgy tűnik, hogy az EU vezetői egyáltalán nem értik: persze fontos az országok pénzügyi-gazdasági helyzete, de a várt eredményeket csak egy olyan társadalom lenne képes produkálni, amelyet nem taszítanak kényszerű vegetálásba. Talán túlzó a kifejezés, de minek nevezzük az olyan életek millióit, amelyek nem képesek egymásra találni, ahol egyre nő a lelki-mentális és fizikai betegséggel küzdők száma, ahol százezrek kaptak útilaput, ahol a fiatalok mindenféle jövőkép nélkül kerülnek ki az oktatásból, ahol senki nem kell semmire? Ahol az adott társadalom a saját reprodukcióját sem képes fenntartani, nem beszélhetünk vitalitásról és emiatt az oly sokat emlegetett „anyagi világ” is csődben lesz még nagyon sokáig. Noha a korábbi évtizedekkel ellentétben sokkal hosszabb a születéskor várható élettartam, az életkörülmények a látszat ellenére rosszabbak lettek és a posztmodern ember súlyos árat kénytelen ezért fizetni.
Viszont az európai – és úgy általában az emberek – hócipője lassan de biztosan megtelik. És valószínűleg elegük van a globalizációból is, mert azt gondolják, hogy e kontrollálhatatlan folyamat az emberiség nagy részének csak függőséget hozott. Szokták mondani, hogy a globalizáció tök jó, mert összeért a világ, pillanatok alatt megy körbe az infó, meg szabadon áramlanak a normák meg az értékek meg az alapelvek is, mindenki egyenlő, meg a tőzsdék bedöntése is könnyebb, mint mondjuk ötszáz évvel korábban. Viszont arról csak a csinos összeesküvés-elméletek gyártói szövegelnek, hogy ez csak keveseknek hozott „jó életet”, „jóllétet”. Az emberek nagy része virtuális vagy éppen nagyon is valóságos rabszolga atyái földjén. Előbbitől a teljesítményfokozás révén szívják el az életet és teszik valamivé, aminek csak funkciója van, de célja nincsen, utóbbi meg az a szerencsétlen ember, aki fapapucsban megy le a bányába egy darab vasrúddal „dolgozni”. Egyik takarodik a föld alá negyvenévesen, mert felfalta a (társas)magány, a belső zűrzavar és a rák, a másik meg ott marad ötszáz méter mélyen a föld alatt. A harmadik, kis túlzással, de az ő zsírjukon hízik, és behúz egy strigulát.
De a kritikus tömegnek csak az a sorsa, hogy előbb vagy utóbb mindig összeáll. Ezt jelzi, hogy civil szervezetek meg EP-képviselők elindítottak egy mozgalmat, aminek nem más a célja, minthogy a csúnyán nézés technikájával meghátrálásra kényszerítsék azokat, akik hobbiszinten húzogatják a népek nadrágszíjait. Van mire hivatkozniuk: az e politikának áldozatul esett országok egy része lassan már működésképtelenné válik, hiszen a máról holnapra való tengődést nehéz optimális működésnek nevezni. A kérdés az, hogy e mozgalom hova teljesedik ki és lesz-e valaki is, aki meghallja a hangjukat.
Az Occupy mozgalom is nagy dérrel és dúrral indult, s mi lett a vége? Sütöttek egy kis szalonnát, a világrend meg köszöni szépen, jól van.
