Néhány hónapja vert föl nagy port a cyberbullyingnak nevezett jelenség, miután egy szegény kislányt egészen az öngyilkosságig zaklattak a drága kortársai. Ilyen drámák, noha szerencsére ritkák ennyire végzetes „megoldások”, ezrével játszódnak le mindennap. Ha a gyerek merne beszélni, és lenne kivel. Viszont egyre kevésbé mer és egyre kevésbé van kivel. S így van ez már a felnőttek világában is. Közben meg szinte mindenki játssza az alkalmi hülyét, de mindez csak az érzékelhető valóság – legtöbbször írásos, de számos más eszköz létezik még – lenyomata. Nem újdonság ez, mindössze a technikai fejlődés a korábbiaknál szélesebbre tárta a zaklatás lehetőségeinek kapuját. Akár a rivalizálás, akár az ellenszenv és a zsigeri rosszindulat speciális elegye a kiváltó ok – vélt és valós sérelmek, kibeszéletlen konfliktusok, képzelgések, önmagát gerjesztő paranoia –, ahol három embert összezárnak, kettő szinte biztos nekimegy a harmadiknak. Vagy egyszerűen csak vannak a társadalomnak olyan tagjai, akiknél embertársaik szekálása különösen magas élvezeti értékkel bír, hobbijuk a gyűlölködés.
Az iskolai erőszak vagy az élet más tereiben elkövetett „bántalmazás” a cyberbullying fapados verziója. Az bizonyos, hogy az internet, minden nagyszerűsége ellenére, gyakran Pandora szelencéje a gyerekek számára (is). Ám azt sem szabad elfelejteni: a net tartalmai, folyamatai a megtapasztalható valóság digitalizálása csupán, a valóságos tapasztalat a képernyőn. Bár érdemes megjegyezni, hogy mindez nem csupán csak a fiatal korosztályokat érinti, ők vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben, amit fokoznak a tinédzserkorral alapból együtt járó és ezért nem is kritizálható „lázadó” viselkedésminták is. A gyereknek és egyre gyakrabban a „felnőtteknek” sincsenek meg azok a képességeik, lehetőségeik, amelyek a lelki bántalmazás ellenszerei lennének, miközben egyre többször nincsen hová fordulni a problémákkal, s e kontextusban is látszik, hogy egyre kevésbé van idő és lehetőség a szó legnemesebb értelmében egymással foglalkozni.
Például szülők jelentős hányadának valószínűleg fogalma sincs arról, hogy mit csinál a gyereke a zárt szobaajtó mögött. Ilyenkor működésbe lép a tévésorozat-effektus: persze senki sem nézi a remek műsort, mégis kurvára képben van mindenki. Így feslik föl még jobban az amúgy is rongyos bizalmi szövet, s így válik mérgezetté a kút. Vajon mennyire képes lelki-mentális vitalitását megőrizni az a fiatal, akinek céltábla van a homlokán? S mit visz magával, mit ad majd át?
Úgy tűnik, hogy az orrunk előtt nőnek föl olyan generációk és élnek olyan emberek tömegei, amelyek és akik megengedhetetlenül nagy dózisban kapják a gyűlöletet és a haragot.
Pedig vannak – igaz nem mindent eldöntő, de létező – gyógymódok is. Szóba állni egymással. Beszélgetni, kinyílni, támogatni, köszönni, bizalommal fordulni, kényszerképzeteket és a negatív sztereotípiákat kukába dobni. Nem olyan nehéz ez. Csak bátorság kell hozzá. Meg arc. És szív.
