Mik a nyitott társadalom ismérvei? Mit jelent a verseny, s miképpen kell(ene) reagálni a versenyhelyzetekre? Kell-e felelősséget vállalnunk önmagunkért, s ezen keresztül a környezetünkért is? Képesek vagyunk-e alakítani személyes sorsunkat? Mik azok a tényezők, amik emberré tesznek mindannyiunkat? A jelek szerint a magyar társadalomnak nem sikerült teljes körűen választ adni ezekre a rendszerváltás környékén felmerült kérdésekre. Szinte érthetetlen kettősség figyelhető meg, hiszen a szimbolikus kérdésekre adott válaszok, ha egyáltalán vannak, rosszak, miközben az erőforrások nagy részét a rossz értelemben vett fogyasztásra pazarolják el. Azt nem sikerült eltanulni a „Nyugattól”, hogy a verseny nem egyenlő a másik fél lenullázásával, de a fogyasztási kedv akár az eladósodás árán is hamar megtapadt az arra alkalmas társadalmi felületen.
Nem a Gorenje-korszakra gondolok; bármilyen viccesen is nézett ki a mosógépekkel megpakolt 1200-as Zsigulik látványa, azért nem lehet hibáztatni senkit, hogy megpróbál a premodern korszakból átlépni a modernitásba. Viszont a legújabb telefoncsodák bemutatóján anyagiakkal jól eleresztett agyatlan ösztönlények látszólag minden belső kontroll nélküli nyávogása durva kontrasztot támaszt azzal szemben, hogy mennyien élnek a létminimumon vagy az alatt. Miközben a Tárki legfrissebb felmérése szerint 2009-től magasabb fokozatba kapcsolt a társadalom elszegényedése, mindezt az emberek egy jó része szinte fantasztikumnak tartja, mert ezerszámra futkosnak az utakon a nagy és drága autók, szemmel láthatóan sok itt a státuszszimbólumok alatt roskadozó király és királynő is. Suttyók játsszák a fejüket övükre akasztott mágneses céges belépőkkel a tömegközlekedési eszközökön.
Plusz mintha a nemzeti karakterológia részévé kezdene válni az „ökölbe szorult arc”, a „nem érsz fel hozzám” üzenetét küldő ábrázat. Pár nap külföldi tartózkodás után hazatérve – és nem egy csodaországról van szó – erősen érezhető az egyének ilyen típusú „kiterjesztése”, ami tökéletesen magyarázza a magyarok össztársadalmi hangulatát is. Mindezt a kilencvenes évek kutatásai már kimutatták: vagyis a bizalmatlanság és az ebből fakadó ellenségeskedés, frusztráció egyáltalán nem új keletű, sőt sokak véleménye szerint a helyzet ebből a szempontból egyre szarabb.
Az együttműködés és egymás támogatása ciki, mert a társadalom a dominanciára való törekvést díjazza, így növelve folyamatosan a lelki és a fizikai agresszorok arányát. A digitalizáció jelentősen besegít az elidegenedés folyamatába, miközben nagyon vitálisnak tűnő fiatalok két szót nem bírnak egymással váltani azon kívül, hogy éppen mit posztoltak. Talán találkoztunk már olyan „felnőttekkel”, akiknek gondot okozott életük egy héttel előre való megtervezése is.
„A verseny, a valóban soha nem látott gazdasági fejlődés eredményeképpen olyan társadalmak jöttek létre, amelyek csak nagyon korlátozottan felelnek meg az emberi személyiség, az önálló, környezetét alakító, kreatív alkotó ember fejlődésének, sőt, a »fogyasztói« embertípus szinte nagyipari előállításának kedveznek. Modern paradoxon, hogy az érett személyiség nem ideális fogyasztó, az ideális fogyasztó a kapcsolataitól, céljaitól megfosztott, magányosan szorongó ember. A fogyasztói társadalom ideálja az infantilis személyiség, akinek jellemzői: bizalmatlanság, sőt ellenségesség, unalom, öncélú izgalomkeresés, erőszak, agresszivitás mint szorongásoldás. Az az ember, akinek nincsenek hosszú távú céljai, aki nem bízik senkiben, és a kapcsolatokat is fogyasztási cikknek tekinti, a legkönnyebben manipulálható, befolyásolható” – írta Kopp Mária és Skrabski Árpád egyik közös tanulmányukban. Nehéz lenne ezzel vitatkozni.
