Azon gondolkodtam a napokban, hogy vajon mit jelent manapság barátnak lenni. Kit nevezünk barátunknak, s az ilyen státusú személyekhez milyen elvárásokat társítunk. Mert vannak elvárások, tagadni ostobaság. Mint a korábbi bejegyzésekből már kiderülhetett, számomra az élő viszonyrendszerek jelentik az emberi kapcsolatok esszenciáját. A hat-nyolcszáz „baráttal” rendelkezők álláspontját elfogadom. Viszont képen röhögöm, aki azt állítja, hogy e kontaktok éppen olyan mélységgel bírnak, mint a komoly lelki munkával, érzelmek becsatornázásával, a csiszolódás nehéz folyamatával létrejött barátságok, emberi kapcsolatok. Nagyon izgatna, hogy az élet – ebben tényleg mindent beleértek a munka világán át a privát szféráig – miképpen alakította át a barátság fogalmát, s egyáltalán, a magyarok mit vallanak erről a kérdésről. Ha megnézzük, hogy 1986 és 2004 között a magyaroknak átlagosan hány barátjuk volt, nagyrészt a jól ismert közhelyhez jutunk el. Vagyis nem a mennyiség, hanem a minőség számít; persze ez is erősen viszonylagos és súlyosan egyénfüggő. Univerzális megoldások, lévén bonyolult viszonyrendszerekről van szó, nem léteznek.
Albert Fruzsina és Dávid Beáta szociológusok közös könyve (Embert barátjáról, Századvég, 2007) három és öt közé teszi a barátok számát a hivatkozott időszakban. Átlagosan ennyi vallottak magukénak a magyarok, egyetlen komoly kiugrás 1993-ban figyelhető meg: a megkérdezettek átlagosan hét barátról számoltak be. Ennek oka lehet egyebek mellett, hogy azok az évek nagyon komoly politikai-társadalmi turbulenciákkal voltak terhesek, a munkahelyek elveszítése, az átalakuló, zömmel inkább rosszabbá váló élethelyzetek okozta félelem és bizonytalanság felértékelte az emberi kapcsolatokat. Az viszont egészen drámai adatsor, hogy ebben az időszakban húsz és harminchat százalék közötti arányban mondták azt, hogy egy barátjuk sincs. Vajon a sokszor szinte elviselhetetlen bizonytalanságokat mutató ezredforduló mit mutatna?
A kérdés az, hogy vajon az internet által nyújtott lehetőségek és kapcsolatkezdeményező módok kényelmessé tették-e az embereket, és hajlamosabbak-e a kisebb ellenállás és könnyebb megoldások felé elmozdulni. Szerintem a lényeg az, hogy az emberi kapcsolatok létrejöttének tagadhatatlanul fontos és kihagyhatatlan eszközévé vált az internet, ugyanakkor kizárólagossá tenni, majd ezáltal elkényelmesedni már középtávon elidegenedést eredményezhet. Közben pedig az érdeklődés elveszítése a másik felé, a közöny felépülése, a lazább szerkezetű viszonyrendszerek további távolodást eredményezhetnek. Ez sokszor már látszik is: személyes találkozás helyett még a valódi érdeklődést és törődést is nélkülöző egysoros levelek, hónapokig egyeztetett, legtöbbször semmit nem adó hatvanperces találkozások. Holott a másikért való küzdés, a másik ember támogatása nem valósítható meg kellő mélységgel személyesség és főleg őszinte akarat és kölcsönösség nélkül.
A barátság nem valami romantikus kategória, hanem – ha minden szereplője úgy akarja és tesz is érte – nagyon mély és intenzív emberi kapcsolat. És ahogy a szerzőpáros szavaiból kiderül, komoly krízis bölcsője is lehet. Mint írják, „bármennyire is hajlamosak lennénk is a barátságot csak a pozitív oldaláról bemutatni, sajnos ez a kötelék is erős negatív tapasztalatokkal járhat. Ahogy a legnagyobbnak hitt szerelem, ugyanúgy a legjobb barátok is összeveszhetnek. Egy mély vagy legalábbis annak hitt barátság megszűnésének is komoly mellékhatásai vannak: kiábrándulás, csalódás, az emberekbe és saját magunkba vetett hit és bizalom megrendülése mind lehetséges reakció. A baráttól való elszakadást mintha másképpen élné meg az ember, mint a szerelmi csalódást. A zuhanás élménye olyan negatív és keserű tapasztalat, olyan bénító hatású, ami után az újrakezdés valóban veszélyes és rizikós próbálkozásnak tűnik.”
Kérdés persze, hogy e kapcsolatokba ki mennyit fektet be saját érzelmi tőkéjéből, mennyire vagyunk fontosak egymásnak. Hiszen mint a legtöbb egészséges emberi kapcsolatnak, a barátságnak is a kölcsönösségen kell(ene) alapulnia.
