Nehéz jobban élni, de nem lehetetlen

Ha a bajok forrását minden esetben külső tényezőben keresi az ember, annak eredménye a szürke zónában töltött élet lesz. Nem lovaglásra, hanem az egészségtudatosságra kell megtanítani a gyerekeket.

Az egészségtudatos magatartás sajnos nem épült be a magyar társadalom szerepkészletébe, legalábbis erről tanúskodnak az adatok és mérőszámok. Mindegyik. „A magyarok fele keringési, szív- és érrendszeri betegségekben, több mint negyede daganatos betegségben hal meg. A 65 év alatti halálozásban 40 százalékot képviselnek a daganatos, 30 százalékot a keringési betegségek. Ezek az értékek 70-80 százalékkal nagyobbak, mint az Európai Unió átlaga.” Nehéz bármilyen véleményt mondani azzal kapcsolatban, hogy a magyaroknak miért olyan alacsony az egészségtudatossági szintjük, hogy százezrek szinte „önként és dalolva” menetelnek a halálba úgy, hogy minimális odafigyeléssel megelőzhető lett volna a baj. S itt még csak arról van szó, hogy valaki beteg vagy sem, a jól-lét (well being) ettől még nagyon messze van. Ugyanis a jól-lét nem a betegség hiányát, hanem annál sokkal többet és teljesebbet jelent: jó egészséget, vitalitást, lelki-mentális fittséget, jó szociális és emberi kapcsolatokat.

Nagyon messze vagyunk ettől egy olyan társadalomban, ahol milliók élnek a létminimumon, meg az alatt.

S a száz hazug mellett álljon itt egy őszinte kérdés: vajon milyen minőségű életet lehet élni akár csak a létminimum, vagy a minimálbér szintjén is?

Akinek az az utolsó gondolata este és az első reggel, hogy a számlák után maradt kis pénzecskét beossza még valahogy, olyan valóságban él önhibáján kívül is, ahol az „egészségtudatosság” szinte értelmezhetetlen fogalom. Ott mondjuk a helyi orvosoknak kellene felvenniük a kezdeményezés fonalát, tenni, amire felesküdtek, még ha az ő szénájuk sem áll túl jól. Talán egyszer eljutunk oda is, hogy a laborvizsgálatért nem kell a „városba” menni a reggel hatos busszal, ami majd csak késő délután jön vissza.

Mentálhigiénés szakemberek egész seregét kellene bevetni, a gyerekeknek pedig az egészséges élet alapvetéseiről, ebben a kérdéskörben az egyén felelősségéről kellene órákat adni, mert megtanulhatnak ugyan lovagolni, de a beteg ember a pusztában is beteg ember marad.

Ugyanakkor, ha egy átlagos életszínvonalat veszünk alapul, tényleg csak döntés kérdése az ügy. Az egészségmegőrzés/feljavítás nem a méregdrága fitneszbérlet függvénye, hanem sokkal inkább egy tudatos döntés eredménye. Hiszen például letenni a bagót – ami biztos dög nehéz, sok sikert hozzá! – egy forint befektetést sem igényel, annál több kitartást és céltudatosságot. Az italozás és a dohányzás pedig olyan veszélyes és a társadalom minden szintjét és dimenzióját átható és mérgező rizikófaktorok, amelyekkel szemben már a gyerekeknél kell felvenni a küzdelmet. Ez pedig a szülők felelőssége is, viszont ha ők maguk is szét vannak esve atomjaikra és öt percet se beszélnek a gyerekeikkel, már nem meglepő a sok elhízott gyerek látványa sem, akik úgy szorongatják reggel az energiaitalt, mintha az életük múlna rajta, és tizenkét évesen már tolják a cigit.

Túl kellene már lépni azon is, hogy az egészségtudatosság egyenlő a méregdrága wellnesshétvégékkel, ahol talán jó a masszázs, meg finom az iszap kis rozskenyérrel, viszont a romló életminőség valódi okait nem szüntetik meg. Fel sem tárják azokat, mert ahhoz őszinteség kellene – elsősorban „önmagunkkal” szemben.

Persze e magatartásmintákat, így az egészségügyi állapotot, olyan külső tényezők is alakítják, amelyekre egyszerű, a mindennapi megélhetés miatt aggódó „kisemberek” – ritka aljas egy fogalom ez – nem igazán tudnak hatni. Sőt, valójában a posztmodern embert gyűri le: a mindenhol jelen lévő stressz, amelyik már nem a versenyszellemet és a teljesítményt javítja föl, hanem tönkreteszi a testet és a lelket egyaránt. Kiváltó oka lehet egzisztenciális félelem, rejtett vagy nyílt munkahelyi konfliktusok, a fennálló hierarchia el nem fogadása és az abból fakadó frusztráltság, sikertelenség a munkában, elégtelen magán és/vagy szociális élet. Idesorolom még a munka totális bepofátlankodását a magánéletbe, az állandó „pörgést”, valamint az egymástól való elfordulást. Sorolhatnám vég nélkül, hogy az ember hogyan tette élhetetlenné a saját életét és mindennapjait, ahol a legnagyobb védelmet mégis csak a jó emberi kapcsolatok és a család adja.

Számos belső és külső tényezőn múlik, hogy megbetegszünk-e, és ennek csak egyik dimenziója az, hogy kinek milyen anyagi erőforrásai vannak. E területen valamilyen szintű tudatosság kialakítása egyáltalán nem olyan megoldhatatlan probléma, mint azt sokan gondolnák. Az első lépés – figyelem, ingyen van – a legnehezebb, éppen azért, mert sokan nem szeretik vagy nem is képesek rá: önmagukkal „beszélgetni” arról, hogy mi az, ami nem működik, min kellene változtatni, és azt hogyan kellene megtenni. Ugyanis ha elégtelen az önismereti szint, ha a bajok forrását minden esetben külső tényezőben találja meg az ember, annak eredménye egy sikertelen, és a szürke zónában leélt élet lesz.

Univerzális recept nincsen, viszont egyéni szinten önmagáért és a családjáért felelős ember nem a hokedlin ücsörög, hanem kiutat keres.

További posztok Mukitól itt.