Bizonyára a naivitás és valami ostoba csodavárás mondatja velem, de mintha valami megindult volna a magyar egészségügyi rendszer átalakításával kapcsolatban az utóbbi években. És igen, mérhetetlenül egoista is vagyok, mert nem csak azt szeretném, hogy a kölykömnek ne kelljen e viszonyokkal találkoznia. Rendszerjellemzők: a borítékok, összekacsintások, váll-lapogatások és a bizalmatlanság. Végre egyre jobban látszik, hogy e szisztéma milyen komoly frusztrációt okoz a gyógyítók számára is. És erről nem csak az egészségügyi dolgozók tehetnek, itt az ideje felelősséget vállalnia a betegtársadalomnak is. Mert baromi könnyű ujjal mutogatni az orvosokra/ápolókra úgy, hogy nem ismerjük valódi helyzetüket – sem a heti munkaórát, sem az ehhez kapcsolódó bérezést, még emelkedő tendenciája ellenére sem.
Nincs fogalmunk a speciális és hatalmas felelősségről sem, amit viselnek. Ez nem csak munka kérdése: a valódi felelősségérzet nem szavakkal leírható kötelesség, hanem belső kényszer. Vagyis a társadalom még így is hálás lehet: orvosok/nővérek ezrei dolgoznak hihetetlenül keményen és mentenek életeket nap mint nap.
Talán csak a nagyon hülyéknek kell(ene) magyarázni, hogy egy élet megmentése, jobbá és élhetővé tétele több, mint hőstett. Csak hajlamosak vagyunk ezt nem tudatosítani magunkban. És örülök a Semmelweis-napnak is, mert van lehetőség megállni és belehelyezkedni bizonyos szerepekbe.
Az utóbbi évek egyik legnagyobb sikerének tűnik a bajokról történő őszinte és kíméletlen beszéd. Immár pontosan ismerhető a hálapénz működési mechanizmusa, annak kiváltó okai és megszüntetésének lehetséges módozatai is. Kibontakozott valamilyen feudálisnak tűnő rendszer képe is, ami nemhogy nem hatékony, de éppen a gyógyítókat teszi beteggé, és igen mobilissá is.
Az orvostársadalom – főleg a fiatalabb generáció – sokat tesz egy új elgondolás megvalósulása érdekében. Ebben a széles körű bizalom igénye, ami a gyógyuláshoz is nélkülözhetetlen, éppen úgy benne van, mint a társadalommal való szorosabb és értőbb párbeszéd kialakítása is.
Lehet, hogy ezt az egész konstrukciót újra kell építeni. Viszont ez nem lehet csak a gyógyítók és a politika felelőssége és elvégzendő feladata sem. Van, amit végtelenül irritálónak találok: az önmagáért tenni nem akaró embert és az ebből kinövő konstrukciókat.
