De, hogy milyen emberek vannak! Van valami abban a mondásban, hogy ahogyan az állatokkal bánsz, az megmutatja, milyen is vagy. S ahogy az ember számít is rá, degeneráltakban nincsen hiány. Nem lehet tudni, hogy a gyerekszoba hiánya – bár mindig ezt hozni mentségnek deviáns viselkedésekre álságos és hazug érvelés – vagy más tényezők okozzák a végső kiüresedést, kegyetlenkedő viselkedést, mindenesetre senki se csodálkozzon azon, hogy emberek állatokon töltik ki haragjukat, frusztrációikat.
Az emberek bizonyos része egymást is nyomás alatt tartja, holott számíthat ellenállásra – akkor hogyan is bánik egy valóban gyengébb egyeddel. Egy kacsának összegumizni a csőrét vagy éppen egy mókust belerúgni a szakadékba szerintem olyan megnyilvánulása a belső sötétségnek, a perverz uralkodási vágynak, amire tényleg csak az ember képes. S ez a viselkedésmód gyakorlatilag bárhol, bármilyen élethelyzetben megtalálhat.
Holott lehetne másképpen is. Egyik szomszédunk kutyája nem tud járni, van is neki egy fain kis kerekes széke, azon tolja, s szépen cserélik a pelenkáját is. Ennek fényében is érhetetlen, hogy miképpen lehetséges ilyen kegyetlen módon ellátni az állatok baját.
Semmi kedvem hegyi beszédet tartani, és nem tölt el boldogsággal a valóság sötétebb oldaláról való firkálás. Egyszerűen csak, miközben azt hiszem, hogy meglepetések már nem érhetnek, mindig kiderül, hogy van még lejjebb is.
(Fotó: Végh László)
