Tényleg megáll az ész és forog a gyomor. És csak úgy dől a kicsinyesség, az erősnek gondolt pozícióból fakadó visszaélés-cunami. Tort ül kedvenc játékunk, a másikkal való kicseszés, házmester-mentalitással megtámogatva. Egyik kollégám közel két hónapja keres albérletet. Nem azért nem talál, mert nincsen hirdetés. Akad az bőven. Viszont amikor a disznóólat kiadó lakásként adják közre iszonyatos pénzért és ahhoz még jó pofát is kell(ene) vágni, akkor tényleg megáll az ész és forog a gyomor. És az a legdurvább, hogy átverik. Nem hívják vissza, vagy éppen kimegy a címre, ám az ingatlanosnak nevezett egyed hogy, hogy nem, de nincsen ott, és nem szakad rá az ég. Ezt szokta, ezt szokták meg. Ez a mentalitás szinte társadalmi üzletmenetté vált.
Ezért vágnak át a kajával, a kávéval, ezért mondhatja a másik kollégám, hogy a Balatonon még nekik kellett hálásnak lenniük, hogy egyáltalán kiszolgálják őket. Ül az ablakban és feljegyzi, hogy ki jön hozzád. A pénztárban dobálja az általad éppen kifizetett árut. Ennek a manifesztációja mondjuk az utasokkal erőszakosan fellépő közterületes, nem menti őket az sem, ha nincsen jegye az utasnak, ugyanis ez a viselkedés még állatiasnak sem nevezhető. Csupán kicsapódása annak az embertípusnak, amelyik végre legálisan törleszthet, elérkezett az ő ideje. És az uniformis látványa keserűvé teszi az életed, bizalmatlansággal telve fordulsz el, holott nem így kellene lennie. Nem a hierarchiát veted el, hanem az azzal való bármilyen szinten történő visszaélést. Eszemben sincs általánosítani, ugye. Gőzerővel keresed, amivel fel tudsz töltődni, s ehhez olykor tényleg elég egy kedves szó is.
Hiába próbálsz korrekt lenni, mert az erősebb kutya jogán lehúznak, félretesznek és lenulláznak. Leuralnak. Nincsen kooperáció, párbeszéd, csak valamilyen degenerált versengés. Csak vakság.
