Mindig résen kell lenni

Az a kérdés foglalkoztat, hogy ha tahó a pincér, akkor oda kell-e neki szólni.

Az embernek lassan kínjában sincs kedve nevetni, olyan abszurd dolgokkal eteti meg a rögvalóság. Itt van a Hvg.hu kiváló cikke arról, hogy a Balatonnál milyen trükkökkel szívatják a népeket a vendéglősök, meg büfések, meg kimérősök, moslékkészítők és társaik. Amúgy bárhol meg lehetett volna csinálni e felvételt. Tegye fel a kezét, aki meg van lepve. Ugye. Merthogy állandóan résen kell lenni. És csodálkozom, hogy nem szerveződött még mozgalom annak érdekében, hogy helyreálljon a vendéglős-vendég viszonya. Mert – és eszemben sincs általánosítani! – mintha minden a vendég megkopasztása körül forogna. Az a legdühítőbb az egészben, hogy e mellé sokszor tényleg vállalhatatlan stílus is társul, a szerencsétlen meg azt gondolja, hogy teljesen természetes, ha egy pincér vagy éppen egy pénztáros a kasszánál csináltat vele tíz fekvőtámaszt. Ha nagyon kihúzza a gyufát, akár még négyütemű is lehet belőle.

Néhány hete Tokajban kerültem érdekes helyzetbe, holott ha a pincércsaj korrekten elugatja, hogy nem tudnak tejeskávét készíteni, akkor semmi gond nincsen. Ugyanis nevezett ital azon a helyen úgy nézett ki, hogy hozott a csaj egy sima kávét. Mindenki ismeri a kávétejszínt, a picit. Na, olyat kaptam mellé, csak az tej volt. Merő egoizmusból nem szóltam, mivel nem akartam elcseszni a vasárnap reggelemet. Jön egy magyar fickó, három osztrák haverjával, alulról nézték már az ötödik ikszet. Tejeskávé rendel, abszurd helyzet megismétlődik, annyi kitétellel, hogy a magyar ürge elment a sétálóutca elejére tejet venni az automatából. Osztrákék csak lestek.

Számlakérés után megkérdem – teljesen rezignáltam, mert a magyar virtus eme megnyilvánulásai roppant mód fárasztanak már – a pincércsajt, hogy mi volt ez. Nem is értette, miért kérdezem, ugyanis szemmel láthatóan nem volt hozzászokva a kérdésekhez, majd valami olyasmit mondott, hogy a tejre valami másféle szabályozás áll fönn, aminek ők nem tudnak megfelelni. Elmagyaráztam neki szépen, ahogy a csillag megy az égen, hogyan néz ki egy tejeskávé, és semmi gond nem lenne itt, ha nem lapítanának mint az a bizonyos a fűben. Nyolcszázért fogyasztottunk összesen, ezrest adtam, kétszázat kértem vissza. Borravalót ezeknek?

Mikor önmagában sem értem a borravaló intézményét, bár ha kedves a kiszolgálás – ami egyre gyakrabban jelenik meg váratlan eseményként – sosem filléreskedek. Érv: keveset keresnek. Ellenérv: nagyon sokan keresnek keveset, ezerszer rosszabb melóval is.

Senki nem tehet arról, hogy a pizzafutárnak motorra kell ülnie, ahogy arról sem, hogy a pincérnek Á-ból B-be kell elmennie. A munkája ezzel jár, fizetést kap érte, s ha úgy tesznek elém egy kávét, hogy a fele a folyik a csészén, örüljön neki, hogy egyáltalán kifizetem. Egy pesti viszonylag jó nevű kávézóban ittam egy hosszú kávét. Kértem még egyet. A szőke démon pincérnő a használt csészében hozta a másodikat. És még neki állt feljebb.

Ez a baj. Azért van itt elszemtelenedve majd’ mindenki, mert nem jön a visszajelzés arról, hogy szarul csinálják. Azonnal „borítani kellene az asztalt”. Mert még mindig ott tartunk, hogy ha a pénztárban lecsesz – nem kéri, hanem tényleg ugat – a pénztáros, hogy ne apróval fizessünk, még mi kérünk elnézést. Ahelyett, hogy kikérnénk magunknak, és hívnánk a főnököt, helyre téve a kibillent valóságot. Magyarul: ha kiállnánk magunkért.

De nem. Csendben hagyjuk, hogy újra és újra megalázzanak minket. Bárhol, bármikor.

További posztok itt.