A Football Leaks hazudik, állítja a Marca, mert nem a százmilliós Gareth Bale a legdrágább focista, hanem Cristiano Ronaldo, akiért 104 millió eurót fizetett a Real, szóval mindenki megnyugodhat, a világ rendjét holmi önjelölt oknyomozók nem fogják megbolygatni.
Megnyugodtunk.
A Forbes magazin kimutatásai szerint az említett labdarúgó (márkaneve CR7) éves bevétele 73 millió euró, vagyis cca. 21 milliárd forint. Számoljunk együtt: évi 73 millió = havi 6 millió = heti 1,5 millió = napi 210 ezer = óránként 8750 = percenként 145 = másodpercenként 2,5 euró. Amíg ezt a bekezdést elolvasták, Cristiano Ronaldo tízezer forinttal lett gazdagabb.
A cechet persze valakiknek állniuk kell. Ezek a valakik általában mi vagyunk, szurkolók. Velünk fizettetik meg a drága belépőket, bennünket próbálnak fogyasztókká átnevelni. Miközben a futballt – amely egykor az identitásról és a szenvedélyről szólt – egyfajta virtuális játékká alakítják át, a televízió (és az online fogadás) szabályai szerint. A tévé diktál, a klubok engedelmeskednek.
Lehet ellenszegülni? Lehet, de azok általában magányos partizánakciók. A futball „mcdonaldizálódása” ellen tiltakozó, rebellis Manchester United-szurkolók által 2005-ben alapított, alacsonyabb osztályban induló FC United of Manchester például tavaly ősszel elutasította a BBC arra vonatkozó kérelmét, hogy a tévéközvetítések miatt változtassák meg az FA-kupa-mérkőzésük kezdési időpontját. „A futball nem tévéshow” – írták a BBC-nek küldött válaszlevelükben.
Eszembe jutnak a vasárnap délelőtti tévés mérkőzések az NB I-ben. Szurkolóbarát időpont volt, igaz? Hát a hétfő esti angol bajnokik? S amikor a spanyol csapatoknak vasárnaponként a déli verőfényben kell pályára lépniük, az jó móka?
Jónak nem jó, de kifizetődő. Azok a spanyol meccsek ugyanis azért kezdődnek vasárnap 12-kor, mert akkor Kínában éppen esti főműsoridő van. A Real Madrid első vasárnap déli meccsét – amelyen a CR7 márkanevű futballsztár mesterhármast lőtt az Osasunának – csak Kínában 60 millió tévénéző látta.
Az ázsiai piac megkerülhetetlen, ráadásul jelentős része még meghódításra vár. Nyaranta ezért járnak a Távol-Keletre (és az Egyesült Államokba) haknizni az európai topcsapatok, és az olasz szuperkupadöntőt is ezért játsszák Pekingben. A piacszerzés ma már fontosabb, mint az identitás: az abu-dzabi nemzeti bank kérésére a Real Madrid ezért retusálta ki címeréből a keresztet – nehogy a keresztény jelkép sérthesse a stratégiai szponzor muszlim klienseinek vallásos érzületét. Emlékezhetünk arra is, hogy a patinás salzburgi futballklubot megvásároló Red Bull energiaital-gyártó cég egyik napról a másikra lila-fehérről a céges piros-fehérre változtatta a klubszíneket.
A piac szabályai így írják fölül a hagyományt.
S megváltoztatják a futballfelfogásunkat is. A szórakoztatóipar logikája szerint ugyanis a sztár fontosabb, mint a csapat, sőt: fontosabb, mint a klub. CR7 hivatalos Facebook-oldalának több kedvelője van (109 millió), mint a Real Madridnak (86 millió); a Twitteren pedig 40 millióan követik – ötször annyian, mint Ferenc pápát Ez a fajta népszerűség a sportsajtó számára is ziccer. Ronaldo szinte egymaga eladja a világ egyik legnagyobb sportnapilapját, arcképe tavaly 110-szer szerepelt a Marca címlapján.
Amikor kimegyünk egy meccsre, csapatokat látunk magunk előtt. Ha tévében nézzük ugyanazt a meccset, akkor már csak egyéneket. A kamera individualizál. Portrékat mutat, mikrotörténeteket, gesztusokat, mozdulatokat. A show-biznisz parancsa, hogy a sztárnak vizuálisan is különböznie kell az egyenmezben (uniformisban!) pályára lépő csapattársaitól. Kitűnni mindenáron. Ezt a célt szolgálja a rikító színű cipő, az extrém hajviselet, a tetoválás, az egyedi gólöröm.
Egyszer interjút készítettem Lisztes Krisztiánnal, aki elárulta: amikor Stuttgartba szerződött, arra kérték, mondja azt, hogy Tiziano a kedvenc festője, mert ez az információ egyedivé teszi őt. Ha pedig kihagy egy ziccert, látványosan fogja a fejét, vagy üsse a földet dühében. „A lényeg az, hogy minél érdekesebb, minél eladhatóbb, minél médiaképesebb legyen egy játékos” – mondta Lisztes.
Így lesznek az élsportolókból médiasztárok, olyan beazonosítható popikonok, akiknek az arcával eladható a „Chelsea”, a „Real Madrid” vagy a „Manchester United” nevű termék. Beyoncé, Justin Timberlake, Lady Gaga, Brad Pitt, Lionel Messi
Ugyanaz a minta, nem?
Ma már nehezen hihető, hogy az első aranylabdás, Sir Stanley Matthews általában gyalog járt edzésre. Olykor busszal. Útközben elbeszélgetett a szurkolókkal. Ez a fajta kapcsolat mára megszűnt, a szurkolók világa nem találkozik a focisták világával, akiket valahol a sztratoszférában kellene keresnünk, hollywoodi díszletek között.
Csak mi hisszük még mindig azt, ócska, korhadt tribünök korlátjának dőlve, hogy a futball a miénk is.
