Egy napom Kassán

Pozsonyban mindig „magyar” voltam, a budapesti idegenrendészeten „szlovák”. Kassán lehetett a legotthonosabban idegennek lenni.

A boszniai népirtás, 1995 nyara volt. Akkor még semmit sem tudtam Ratko Mladicsról és Thom Karremansról, sem a pravoszláv papokról, akik megáldották a kivégzőosztagokat. Nem tudtam azokról a kortársaimról sem, akiket tarkón lőttek Srebrenica környékén. Néhány száz kilométerrel északabbra Dosztojevszkijt olvastam, Nirvanát hallgattam, lányoknak udvaroltam, focimeccsekre jártam.

(VSS)

Szemerkél az eső. A pirogárus zárva. A Fő utca csöndes. Vajon mi lehet Janival? Rikkancs volt, az esti hírlapot (Kosicky Vecer) árulta. Öv helyett madzag tartotta a nadrágját. Belfegornak csúfolták, mert egy gyerekkori baleset következtében eltorzult az arca. Beszédét nehezen lehetett érteni. Elnyújtott, kántáló hangja délutánonként ott visszhangzott a Prior előtt. Hozzátartozott a kassai miliőhöz. Minden VSS-meccsen kint volt, a kapu mögötti tribünön téblábolt, és boldogan magyarázta, hogy csak egy csapat van, mutatta az ujjával, egyetlenegy csapat: a VSS Kassa.

(egyetlen perc)

Az eső elől egy kávéházba húzódom Tomás Janovic szlovák költő aforizmakötetével, és arra gondolok, hogy már a kassai kávéházak sem olyanok, mint régen. Hiányzik az intimitás, mindenütt harsány zene szól. Nem is zene ez, hanem zaj. Akusztikai inzultus. Aztán a rikkancsra gondolok, és mélyen elszégyellem magam. Szégyellem, hogy a hangos zene képes zavarni. Úgy látszik, amikor túl sok a jóból (az előbb 50 euróért könyveket vásároltam, most zöld teát iszom, van munkám, otthon feleségem és kisfiam vár; etc.), akkor hajlamos vagyok azt hinni, hogy mindez így természetes, és megfeledkezem arról, hogy tulajdonképpen minden lélegzetvétel ajándék.

(otthonos)

Az autóbusz zsúfolásig telik. Az ablaknál ülök. Az utolsó, amit Kassából látok, az egykori VSS-stadion helye, a bokrokkal benőtt, gazos terület a város határában. Olvasni kezdem a Malom utcai könyvesboltban vásárolt, Strach z cizího (Félelem az idegentől) című cseh antológiát. Az idegenség mint élettapasztalat. A pozsonyi hivatalnokok szemében mindig „magyar” voltam, a budapesti és pécsi idegenrendészeten „szlovák”, Londonban pedig azt sem tudták, hol van Közép-Európa.

Azt hiszem, Kassán lehetett a legotthonosabban idegennek lenni.