Azon gondolkodom, mihez tudnám hasonlítani a Leicester City bajnoki címét, de csak mesebeli példák jutnak eszembe. Robin Hood, ahogy igazságot oszt a sherwoodi erdőben? Talán.
Nagyjából szeptember óta minden programot lefújtam, ha a Leicesternek meccse volt. Eddig csak a Liverpoolhoz igazodott a családi naptár, ehhez jött csomagban a Leicester City. Kisgyermekes apaként ez olykor nem annyira magától értetődő, de ebbe most ne menjünk bele, maradjunk a Leicesternél.
Mert ami történt, arra nincsenek szavak.
A Leicester City egy éve, 2015 áprilisában még a Premier League utolsó (!) helyén állt; hétpontos hátránya ledolgozhatatlannak tűnt. De nem esett ki, bent maradt, ma pedig bajnoki címet ünnepel. Azt hiszem, az ilyesmit nevezzük csodának. A víz borrá változik, a leprás meggyógyul, San Gennaro alvadt vére buzogni kezd, a Leicester City pedig megnyeri a Premier League-et.
Most már elhiszem, hogy az univerzumban bármi lehetséges.
Annak idején a Nottingham Forestnek volt egy hasonló forradalma: előbb nyögvenyelősen feljutott a másodosztályból (1977), majd miután minden idők legerősebb Liverpoolját megelőzve újoncként bajnok lett (1978), európai ámokfutásba kezdett, és egymás után kétszer megnyerte a BEK-et (1979, 1980).
Ma azonban egy kiscsapatnak – ha bele akar köpni a topklubok levesébe – jóval nagyobb szakadékot kell áthidalnia, mint kellett annak idején a Nottinghamnek. A bukmékerek szerint a Leicester bajnoki címénél még az is valószerűbb volt, hogy a Loch Ness-i szörny létezik. Az oddsok így néztek ki, a parajelenségektől haladva a teljes irracionalitás felé:
– 250:1, a magyar válogatott nyeri az Európa-bajnokságot;
– 500:1, a Loch Ness-i szörny létezik;
– 2000:1, Elvis él;
– 5000:1, a Leicester City bajnok lesz.
Ennek fényében mindenesetre már egészen másként tekintek Eb-esélyeinkre is. Nem tudom, az MLSZ küldött-e gratuláló táviratot a Leicester Citynek, de sosem késő. Erős a gyanúm ugyanis, hogy még sokáig a „leicesteri csoda” lesz az egyetlen szakmai érv, amely válogatottunk mellett szólhat. Rájuk fogunk hivatkozni, az ő példájukat emlegetjük évtizedek múlva is.
Mert a Leicester City egy kicsit mi is voltunk. A lúzerek, a „futottak még”, a teljes senkik a perifériáról. Ezért szorítottunk nekik. Hogy legyenek helyettünk is bajnokok.
Egy éve még mindenki őket cikizte. A bukott edzőt, Claudio Ranierit, akit legutóbb a görög válogatottól zavartak el, miután Feröertől – még Feröertől is! – kikapott. A többtonnás, karikatúraszerű hátvédeket, Wes Morgant és Robert Huthot.
Vagy ott van Jamie Vardy, a gyári munkás, aki öt éve még amatőrcsapatban focizott; ott van a szezon legjobbjává választott Rijad Mahrez, aki nemrég még annak is örült, ha a Le Havre tartalékcsapatában szóhoz jutott; s ott van a ma már sztárklubok által körülrajongott N’Golo Kanté, aki 2011-ben még a francia nyolcadik ligában futballozott.
Most pedig bevonultak a történelembe. A pálya széléről, a sufniból az örökkévalóságba. Maguk is alig hiszik el.
Ha az eufória lecseng, jönnek majd az elemzők, és kivesézik a Premier League 2015–16-os szezonját. Atomjaira bontják. Demisztifikálják. Könyveket írnak róla. Szakemberek vizsgálják jobbról, balról. Hogy megfejtsék a titkot. Vállalatok követendő stratégiájává tegyék. Ez lesz az úgynevezett Leicester-modell. Outsiderként többfordulós versenyt nyerni; felzabálni a tőzsdecápákat; etc.
Persze a leicesteri sztori sem patyolattiszta (thai tulaj, gyanús ügyletek), de még így is sokkal szerethetőbb, mint bármelyik – futballklubnak nevezett – multinacionális korporáció modern kori sikertörténete. Hadd idézzek egyetlen statisztikát: a Manchester United csak az utóbbi két esztendőben többet költött játékosvásárlásra, mint a Leicester City a klub fennállásának 132 éve alatt összesen
Ebben az egész sztoriban az a jó, hogy visszaadta a hitünket. Mert a Leicester City kicsit mi is voltunk, igen. Az elvetélt tehetségek, a megyekettősök, a kábelgyári melósok, a térdrögzítős vésztartalékok, akiknek a Camp Nou helyett a hátsó füves jutott.
Ahogy véget ért a hétfő esti Chelsea–Tottenham-meccs, és eldőlt, hogy bajnok a Leicester, kaptam egy SMS-t, amely összefoglalta a lényeget:
„Van Isten.”
